Félig mese, félig zene

(Brahms) Ötvenhét éves korában, mint aki eleget tett küldetésének, Johannes Brahms vissza akart vonul­ni a komponálástól. A kö­vetkező évben azonban ta­lálkozott egy kiváló képes­ségű klarinétossal, s ez a kapcsolat újabb művek írá­sára inspirálta a zeneszer­zőt. Így született meg há­rom évvel halála előtt (1894-ben) két szonátája klarinétra és zongorára: az f-moll és az Esz-dúr.  Eze­ket szólaltatja meg a Hun­garoton 1988-ban elsőként megjelent komolyzenei le­mezén két kitűnő magyar előadóművész, Kovács Béla és Rados Ferenc.

A moll hangnemben fo­gant kompozíciók általában véve nyugtalanabbak, felkavaróbbak, mint a dúr hangneműek. Brahms e két műve – amelyek ugyan­azon a nyáron keletkeztek – azonban fordítva mutat­ja a képletet; az f-moll a szilárdabb szerkezetű, míg az Esz-dúr inkább teret en­ged a hangszeres virtuozi­tásnak. Brahmsot nem annyira a klarinét technikai sajátosságai ösztönözték; inkább egyfajta vokális szempont vezette a kompo­nálásban. Bensőséges, le­tisztult, megható zene ez a két szonáta; egy, az öregkor küszöbéről vissza­te­kintőkomponista üzenete a két nagyszerű magyar muzsikus szép tolmácsolásában.

(Makám) Kardoskodtunk érte derekasan: hát most itt van a kezünkben a zenék „fölötti” zene, a stílusokat, műfaji határokat, előadási gyakorlatokat szintetizáló le­tét, a Makám együttes első nagylemeze. Közelítések a címe, s mint a fülszöveg ír­ja, a csoport 1984-ben az­zal a céllal alakult, hogy létrehozzon egy olyan új zenélési formát, amelyben ötvözi az európai zene, a különféle etnikumú folklór, a modern dzsessz és a kor­társ zene bizonyos elemeit. Nehéz a helyzetük az ilyes­fajta kísérleteknek, hiszen a fül óhatatlanul is azt ke­resi bennük, amit felismer: tehát szétválasztja, s nem szintetizálja az elemeket. Az érzékek ilyesfajta re­gisztráló hajlandóságát csak az altathatja el, ha az is­mert elemekből valóban olyan ötvözet keletkezik, amely más minőséget kép­visel.

A Makám zenéje nemzet­közi trendbe illeszkedik, a szokásos néhány év késéssel „dö­röm­bölve” a hazai zenei életben. Az biztos, hogy itt­hon teljesen új hangnak számít jelentkezésük. Zené­jük képlékeny határait jel­zi, hogy két éve beneveztek a Magyar Rádió dzsessz­versenyébe, a lemezen vi­szont már elenyésző az un. dzsesszes megoldások ará­nya, inkább a repetitív tech­nika vált meghatározóvá (különösen a B oldalon). A kompozíciós elveket a szi­gorú szerkezetek hordják magukban, amelyek azon­ban az improvizációknak is teret engednek (ebben fő­leg Szőke Szabolcs jeleske­dik gadulkán). A Makám hangzásának igazi jellegze­tességét az egyéni módon megszólaltatott etnikai hang­szerek adják, amelyek több­ségét a muzsikusok maguk készítették. A legfontosabb azonban az, hogy a Makám tagjai tudnak zenélni: meditatív, befelé mélyülő mu­zsikájuk járható, büszke híd a kompozíciós zene vég­letes csiszoltsága és a po­puláris zenék szabadelvűsége között.

(Kaláka) A versmegzené­sítések érdemes bajnoka, a Kaláka együttes most ugyancsak nehéz fába vág­ta a fejszét: a zabolázhatatlan Francois Villon verseit társította zenével. A Kalá­kának kialakult zenei arc­éle van, ugyanez mondható el költői vonatkozásban a francia mesterről – talál­kozásukban ebből követke­zően valamelyik félnek en­gednie kellett. Nem nehéz kikövet­keztetni, hogy a Ka­láka formálta a maga ké­pére Villon poémáit. Az együttes valamennyi tagja rendkívül muzikális, min­den zenei megnyilatkozásuk ötletes, szellemes és indo­kolt (utal a középkori fran­cia zenében végzett tanul­mányokra is); az összha­tás egyetlen szépséghibája az, hogy kicsit egyformára csiszolja a verseket, a har­mónia kellemességében old­ja fel Villon költészetének szélsőséges, sötét, drámai tónusait. Nagyon jó hall­gatni ezt a zenét, de ha az igazi Villonnal akarunk találkozni, mégiscsak a könyvespolcra kell előbb nyúlnunk.

(Ruttkai) Dátum nem jel­zi, csak a mono felvételből lehet arra következtetni, hogy Ruttkai Éva nem tra­gikusan gyors véget ért pá­lyájának utolsó szakaszá­ban mondta hangszalagra Hófehérke és a hét törpe meséjét. Puritán a felvétel, az a lemez is; alig 34 perc. Talán akadt volna még ne­gyedórányi hanganyag az archívumban, amely sokol­dalúbb emléket állíthatott volna a színésznőnek. Rutt­kai persze így is Ruttkai: hangjának melegsége olyan embert idéz, aki nagyon so­kat tudott az életről. Hófe­hérkéről is, a törpékéről is.

(Padlás) A színházi sze­zon zajos eseménye az „ikermusical” bemutatása a Vígszín­házban, illetve a Ma­dách Színházban; no és a hozzájuk kapcsolódó plá­giumügy. A kritikák egyér­telműen a Vígszínház vál­lalkozását fogadták kegyeik­be, s döntésük helyességét igazolja a Hungaroton sza­vazata is, Presser-Dusán A padlás című játékának gyors megjelentetésével. Tartani lehet azonban attól, hogy a színházi sikert nem követi a hanglemezé, mert a zene kevésbé karakteres, nem éri el Presser korábbi munkáinak hatását. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó zene (bár meglehetősen ek­lektikus); de a szövegkör­nyezetből kiragadva, mint populáris dalok egymás­utánja, az album kissé ne­hezen megközelíthető artisztikum marad a vásárlók többsége számára. Nemigen változtat ezen az a truvaille sem, hogy a dalokat Pres­ser hang­szerelte, és ő ját­szott az összes hangszeren is. Azt hiszem, az ilyesfajta félig mese, félig musical produkciók igazi médiája a videó lehetne. Lesz is, né­hány év múlva – ha még emlékezni fogunk arra, hol is van ez A padlás.

(Hajdú-bihari Napló, 1988)