A hard bop hajtásai (Art Blakey, Jackie McLean)
A modern dzsessz a negyvenes évek bebop stílusában gyökerezik, ám különös módon annak hajtása, a ritmusra és a hangszerek kölcsönhatására nagyobb hangsúlyt fektető hard bop volt az, amely reneszánszát élte a nyolcvanas-kilencvenes években. 1990-ben távozott az élők sorából a hard bop egyik nagymestere, a Jazz Messengers elnevezésű zenekart négy évtizeden át működtető, muzsikusok egész légióját felnevelő Art Blakey dobos. A nevéhez kapcsolódó csapatból olyan neves, a dzsessz történetét meghatározó személyiségek kerültek ki, mint Lee Morgan, Freddie Hubbard, Donald Byrd, Wynton Marsalis trombitások, Hank Mobley, Kenny Dorham, Wayne Shorter szaxofonosok, Horace Silver, Cedar Walton és Benny Green zongoristák. Egy impresszárió kezdeményezésére 1997-ben Blakey korábbi zenekarainak tagjaiból összeállt egy csapat, hogy a mester emléke előtt tisztelegjen. A Terence Blanchard (trombita), Benny Golson (szaxofon), Curtis Fuller (harsona), Geoff Keezer (zongora), Peter Washington (bőgő), illene a dobos helyét elfoglaló Lewis Nash alkotta együttes egy héten át szerepelt a New York-i Iridium klubban. A sorozat legemlékezetesebb pillanatai most a The Jazz Messengers: The Legacy of Art Blakey című CD jóvoltából mindenki számára hozzáférhetővé váltak. A program vezetője a veterán Golson volt, aki az ötvenes években a Messengers zenei vezetőjeként tevékenykedett. A hat, egyenként tíz-tizenkét percnyi időtartamú szám között helyet kapott a Messengers egykori hangzását fémjelző Blues March és az ugyancsak jól ismert One By One és az A La Mode is. A kötetlen klubhangulat serkentőleg hatott a különböző életkorú muzsikusok játékára, ami mindenekelőtt a stílusos szólókban mutatkozott meg. Jóllehet az idősebbek hangszeres tudása mára kissé megkopott (különösen Fuller bánik visszafogottan a hangszerével), a csapat a Messengers-eszme hiteles folytatójaként áll előttünk. Különösen a fiatalabbak, Blanchard életteli rögtönzései és Keezer sok irányba nyitó zongoraszólói szereznek kellemes perceket a hallgatóknak (Telarc)
Az ötvenes években Jackie McLean altszaxofonos is tagja volt Blakey együttesének, aztán társaihoz hasonlóan önálló útra lépett, s a modern dzsessz egyéni hangú előadójává vált. Pályafutása során sok mindent kipróbált, egy időben az avantgárddal is kacérkodott, végül visszatalált ahhoz a stílushoz, amelyen nevelkedett. Legújabb, Fire and Love (Tűz és szeretet) című CD-je mégsem egyfajta hard bop-repríz, McLean nem az az ember, aki a babérjain pihen. A hatvanas évek vége óta tanít a hartfordi egyetemen, tanszékéről sok jeles muzsikus került ki. The Macband elnevezésű szeptettjének tagjai is egykori tanítványai, mai kollégái, köztük fia, a tenorszaxofonos René. McLean a ritmus másfajta felfogásában látja a hard bop továbbfejlesztésének lehetőségeit, ennek megfelelően gyakran él metrum- és tempóváltásokkal, asszimetrikus képletekkel A lemezre került, először a japán Something Else kiadónál megjelent anyag hangszerelései sokkal bonyolultabbak, mint az ötvenes évek „blowing session"-jai (ismert témákra rögtönzött, hosszadalmas szólókból álló felvételek) voltak. A kiszámítottság ugyan néhol korlátozza a zene spontaneitását, ám az előadásmód intenzitása izzásban tartja a feszültséget. McLean altjának jellegzetesen alulintonált, átható hangja, rögtönzéseinek sodró lendülete pedig feledteti a tényt, hogy hatvanhat éves muzsikus áll a hangszer mögött. (Blue Note)
(Napi Magyarország, 1998)