Küllem és tartalom
Ha valaki figyelemmel kíséri a Magyarországon nem túl nagy számban megjelenő hanglemezkritikákat, azt tapasztalhatja, hogy a szerzők a legritkább esetben tesznek említést a lemezek külsejéről, borítójáról. Nem egészen indokolatlanul, hiszen a tasaknak gyakorlatilag semmi köze nincs a benne levő hangfelvétel esztétikai és technikai minőségéhez. És mégis, ha a hanglemezt mint kulturális terméket nézzük, elsőként a borítón akad meg szemünk: egy-egy sikerült fedőlap meghatározhatja érzelmi viszonyunkat a lemez tartalmához, sőt még értékelésünket is befolyásolhatja. A lemez elválaszthatatlan borítójától, amely információkat közöl, érzékelteti a felvétel tartalmát, és esztétikailag is vonzó benyomást kelt. Ez egyrészt üzletpolitika, másrészt többletértékekkel ruházza fel a hangfelvételt; mondhatni vizuális dimenziókkal tágítja.
Mindig az újdonság izgalmával veszem kézbe, forgatom, ízlelgetem a nyomdaszagú, friss le-mezeket, s mindig eszembe jut, hogy – noha az élő zene hatásával nem versenyezhet – milyen nagyszerű találmánya az emberiségnek a hangrögzítés; hányféle élmény, impulzus érheti általa még a négy fal közé zárt hallgatót is! Egy-egy szép hanglemez pedig az ember legkedvesebb tárgyainak sorába is kívánkozik.
Szerencsére a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nagy gondot fordít a lemezek küllemére is. A borítók általában szépek, stílusosak, találóak. Többféle technikával készülnek: fotó, fotógrafika, festmény, alkalmazott grafika. Nem egy sikerült alkotás művészi színvonalú. A valamilyen szempontból fontosnak ítélt albumoknak a külseje is kifejezi kivételes helyzetüket: dupla szárnyú borítót és kísérőfüzetet kapnak, a többlemezes albumok pedig keményfedeles dobozba kerülnek. Persze, a műgondnak meg is van az ára: egy szakembertől hallottam egyszer, hogy egy-egy ilyen reprezentatív borító nyomdai előállítási költsége meghaladja a 100 forintot (s akkor még nem beszéltünk a hangfelvételről) – míg egy komolyzenei lemez ára 70 forint.
Az utóbbi hetek terméséből egy tucat sorakozik asztalomon. Van köztük klasszikus zene, népzene, mese, dzsessz, pop, cigányzene, s még a kategóriákon belül is változatos a kínálat. Ennek megfelelően a borítók is a legkülönfélébbek. Csak jelzésként egy rövid felsorolás, mit is tartalmaznak. Vujicsics zenekar: délszláv népi hangszerek fotója. César Frank orgonaművei: a roueni székesegyház Monet festette képe. Schubert 2. szimfóniája: „őszi gondolat" Böcklintől. Galgamácsai népi mondókák: Vankóné Dudás Juli festményei. Benkó Dixieland blues-lemeze: sötét, homályos szobarészlet hangszerekkel. Mozart-fúvósszerenádok: Gulácsy Lajos Rokokó című képe. Liszt-indulók: csatakép 1848-ból. Magyar Gregoriánum 5: Szent László hermája. A Lakatos-dinasztia: a két Lakatos portréja hegedűvel. Bojtorján country lemez: archaikus fotógrafika. A kis herceg: Saint-Exupery rajzai. Cseh Tamás: szürreális festmény. Panta Rhei: fantáziarajz.
Az arány igen jó, csak két borítót érzünk kissé disszonánsnak: Franck romantikus zenéje nem nagyon van összhangban Monet impresszionista képével, a Panta Rhei borítóját pedig valami megfejthetetlen és riasztó rajz „ékesíti". Kiemelkedően jó viszont a Magyar Gregoriánum, a Vujicsics együttes, a Galgamácsai mondókák, a Benkó Dixieland és Cseh Tamás lemezének tasakterve. Ezek a lemezek a maguk kategóriájában kiválóak, megérdemlik hát a tartalmas külsőt is.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy végső soron azért az a fontosabb, ami a borítón belül van. Csak figyelmet szerettem volna egy kicsit a hanglemezhallgatásnak e kevésbé előtérben álló oldalára irányítani. Mint ahogy az is megérdemelne egy külön eszmefuttatást, hogy technikailag milyen színvonalon készül el egy hanglemez és milyen berendezésen hallgatja meg aztán a vásárló. Hiszen a hangrögzítés csak akkor tudja reprodukálni az eredeti hangképet, hangzási arányokat és dinamikát, ha megfelelő technikai apparátussal és eljárással készül. És ugyanúgy: egy zenei felvétel csak akkor szólal meg a maga szépségében és gazdagságában, ha megfelelő lejátszó berendezésen hallgatják.
Azt hiszem, felvételi technikában ma a hanglemezgyára vállalat előrébb tart, mint amilyen lejátszó apparátus a vásárlók birtokában van. Kétségtelenül egyre szélesebb körben terjed – bár a magas árak ellene dolgoznak – a Hi-Fi technika, de aligha túlzás kijelenteni, hogy a hangrögzítésnek ebbe a birodalmába eddig még csak a zenehallgatók nagyon kis hányada jutott be.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)