Legendák, valóságok
(Szent Erzsébet legendája) Jövőre emlékezünk meg Liszt Ferenc születésének 175. és halálának századik évfordulójáról. Az ünneplés előjátékaként a Hungaroton az idei hanglemezhetekre megjelentette a zeneszerző Szent Erzsébet legendája című oratóriumát. A háromlemezes, szép kiállítású album méltó nyitánya a tisztelgéseknek. Nemcsak azért, mert Liszt egyik nagysikerű művét tette újból széles körben hozzáférhetővé, hanem mert ehhez olyan közreműködőket sikerült megnyerni, mint a karmester Joó Árpád és a címszerepet éneklő Marton Éva.
Stiláris szempontból érdekes megfigyelésekre ad alapot a Szent Erzsébet legendája: nyomon kísérhetőbenne az a törekvés, ahogyan Liszt újítani igyekszik az oratórium statikussá vált formáin. Egy központi alaphangnemből kiindulva szimfonikus jellegűvé komponálta az oratóriumot, amelyben azért színpadszerű megjelenítési formák is helyet kaptak. A hat részből álló mű a szegények jótékonysegítőjeként emeli piedesztálra Erzsébetet, s a témaválasztással Liszt a magyarsághoz fűződő kapcsolatit kívánta hangsúlyozni.A nagy apparátust felvonultató előadás a csodálatosan szép nyitánytól a tragikus befejezésig megkapóan vezeti végig a hallgatót Erzsébet szenvedésekkel teli életének állomásain, előrevetítve azt a fordulatot, ami Liszt zeneszerzői felfogásában is bekövetkezett.
(Észak-mezőségi népzene) Szintén a hanglemezhetek újdonsága volt az a négylemezes antológia, amely Észak-Mezőség népzenéjéből nyújt válogatást. Kallós Zoltán és Martin György gyűjtése alapján Halmos Béla, a népzenei reneszánsz egyik vezéralakja szerkesztette az összeállítást, öt község – Bonchida és Válaszút, Búza, Ördöngösfüzes, Magyarszovát – jellegzetes zenéjét, tánc- és szokásdallamait mutatja be az anyag úgy, ahogy azt még talán ma is éneklik-játsszák. A remek antológia, amelynek darabjai azótakülön-külön is kaphatók, mindenekelőtt arra meggyőző példa, hogy milyen erőteljes, mennyire élő a népi folklór. Nemcsak ezért, mert a minőségi muzsika a hetvenes években a táncházmozgalom alapja lett, hanem mert fogalmazásmódjával képes a univerzumot, az emberi lét teljességét magába foglalni.
A Mezőségben egymás mellett élnek magyarok, románok, szászok és cigányok. A keveredés nyomát természetszerűen viselik magukon a különböző népi kultúrák, akár úgy is, hogy a magyar népzenében vannak „szásztáncok”, „cigánytáncok”, sőt „zsidótáncok”. Jellegzetességét mégis meg tudta őrizni a magyar folklór, amely így – okkal írja a kísérőszövegben Halmos Béla – nemcsak a tájegység, hanem egész Európa kultúrájának becsülendő része. A belőle szerkesztett antológia pedig minden bizonnyal szoros tartozéka a lemezgyűjteményeknek.
(Szabraxtondos) Népzene után az arra épülő műzenéről. Szabados György Liszt-díjas zongoraművész a mai magyar zenei élet kiemelkedő személyisége Hogy neve mégsem sokak előtt ismert, annak oka az, hogy zenéje nehezen illeszthető kategóriákba: improvizatív volta miatt a kortárs zene nem fogadja magába, s mivel frazírozása nem kimondottan off-beates, a dzsessz művelői sem érzik teljesen maguk közé valónak. Mindez semmit nem von le tevékenységének értékéből, sőt, sokak szemében éppen a zenei határokat áthidaló erőfeszítése a példaadó.
Az, hogy a világ egyik legjobb dzsessz-szaxofonosa, a néger Anthony Braxton felfedezte magának Szabadost, és több koncerten muzsikált, sőt lemezt is készített vele, egyedülálló eset a fekete és fehér zenék kapcsolatában. Ennek dokumentuma a Szabraxtondos című lemez, amely Szabados szerzeményeinek előadása közben mutatja be a duót. Már a címek – Keserves, Ajánlás asszonyainknak, Halottas-vigasztaló – jelzik, hogy a darabok a magyar folklórra épülnek. Braxton részvétele az előadásban korántsem ellentmondásos, mert a néger zene, így a spirituálék is tartalmaznak pentaton mozzanatokat. Az izgalmas feladvány az volt a felvételek készítésénél, hogyan tud két különböző egyéniség – a dinamikus, erős érzelmi töltésű Szabados és a hűvösebb, elvontan gondolkodó Braxton – közös nyelvet találni. Lehet, hogy az eredménnyel híveik külön-külön elégedetlenek lesznek, mert ez a zene nem igazán Szabados és nem igazán Braxton – hanem kettejük új ötvözete, két kifinomult intellektus komoly produktuma. Nincs tisztában a szavak értékével az, aki ezt a zenét „könnyűnek” minősíti. Épp az ilyen zenék bizonyítják meggyőző érvénnyel azt, hogy időnként szükség van bevett fogalmaink újraértelmezésére, újraértékelésére – ha alkalmassá akarjuk őket tenni új jelenségek megnevezésére.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)