Legendák, valóságok

 

(Szent Erzsébet legendája) Jövőre emlékezünk meg Liszt Ferenc születésének 175. és halá­lának századik évfor­dulójáról. Az ünneplés előjá­tékaként a Hungaroton az idei hanglemez­hetekre meg­jelentette a zeneszerző Szent Erzsébet legendája című oratóriumát. A háromleme­zes, szép kiállítású album méltó nyitánya a tisztelgéseknek. Nemcsak azért, mert Liszt egyik nagysikerű mű­vét tette újból széles kör­ben hozzáférhetővé, hanem mert ehhez olyan köz­remű­ködőket sikerült megnyerni, mint a karmester Joó Ár­pád és a címszerepet éneklő Marton Éva.

Stiláris szempontból érde­kes megfigyelésekre ad ala­pot a Szent Erzsébet legen­dája: nyo­mon kísérhetőbenne az a törekvés, ahogyan Liszt újítani igyekszik az oratórium statikussá vált formáin. Egy központi alap­hangnemből kiindulva szim­fonikus jellegűvé kompo­nálta az ora­tóriumot, amely­ben azért színpadszerű meg­jelenítési formák is helyet kaptak. A hat részből álló mű a szegények jótékonysegítőjeként emeli piedesztálra Erzsébetet, s a témavá­lasztással Liszt a magyar­sághoz fűződő kapcsola­tit kívánta hangsúlyozni.A nagy apparátust felvo­nultató elő­adás a csodálato­san szép nyitánytól a tragikus befeje­zé­sig megkapóan vezeti végig a hall­gatót Erzsébet szenvedések­kel teli életének állomá­sain, elő­revetítve azt a fordulatot, ami Liszt zene­szerzői felfogásában is bekö­vetkezett.

(Észak-mezőségi népzene) Szintén a hanglemezhetek új­donsága volt az a négyleme­zes an­tológia, amely Észak-Mezőség népzenéjéből nyújt válogatást. Kallós Zoltán és Martin György gyűjtése alap­ján Halmos Béla, a népze­nei reneszánsz egyik ve­zéralakja szerkesztette az össze­állítást, öt község – Bonchida és Válaszút, Búza, Ördöngösfüzes, Magyarszovát – jel­legzetes zenéjét, tánc- és szokásdallamait mutatja be az anyag úgy, ahogy azt még talán ma is éneklik-játsszák. A remek antológia, amelynek darabjai azótakülön-külön is kaphatók, min­denekelőtt arra meggyőző példa, hogy milyen erőteljes, mennyire élő a népi folklór. Nemcsak ezért, mert a minőségi mu­zsika a hetvenes években a táncházmozgalom alapja lett, hanem mert fogalma­zásmódjával képes a univerzumot, az emberi lét teljességét magába foglalni.

A Mezőségben egymás mel­lett élnek magyarok, ro­mánok, szászok és cigányok. A keve­redés nyomát természetszerűen viselik magukon a különböző népi kul­túrák, akár úgy is, hogy a magyar népzenében vannak „szásztáncok”, „cigánytán­cok”, sőt „zsidótáncok”. Jel­leg­ze­tes­sé­gét mégis meg tudta őrizni a magyar folklór, amely így – okkal írja a kísérőszövegben Hal­mos Bé­la – nemcsak a tájegység, hanem egész Európa kultú­rájának becsülendő része. A be­lőle szerkesztett antoló­gia pedig minden bizonnyal szoros tartozéka a lemezgyűj­teményeknek.

(Szabraxtondos) Népzene után az arra épülő műzené­ről. Szabados György Liszt-­díjas zon­goraművész a mai magyar zenei élet kiemel­kedő személyisége Hogy neve mégsem sokak előtt ismert, annak oka az, hogy zenéje nehezen illeszthető ka­tegóriákba: improvizatív volta miatt a kortárs zene nem fogadja magába, s mi­vel frazírozása nem kimon­dottan off-beates, a dzsessz művelői sem érzik teljesen maguk közé valónak. Mind­ez semmit nem von le tevé­kenysé­gé­nek értékéből, sőt, sokak szemében éppen a ze­nei határokat áthidaló erőfeszítése a példaadó.

Az, hogy a világ egyik legjobb dzsessz-szaxofonosa, a néger Anthony Braxton felfedezte magának Szabadost, és több koncerten muzsikált, sőt lemezt is ké­szített vele, egyedülálló eset a fekete és fehér zenék kapcsolatában. Ennek doku­mentuma a Szabraxtondos cí­mű lemez, a­mely Szabados szerzeményeinek előadása közben mutatja be a duót. Már a címek – Keser­ves, Ajánlás asszonyainknak, Ha­lottas-vigasztaló – jelzik, hogy a darabok a magyar folklórra épül­nek. Braxton részvétele az előadásban ko­rántsem ellentmondásos, mert a néger zene, így a spirituálék is tartalmaznak pentaton mozzanatokat. Az izgalmas feladvány az volt a felvé­telek készítésénél, hogyan tud két különböző egyéniség – a dinamikus, erős érzelmi töltésű Szaba­dos és a hűvösebb, elvontan gondolkodó Braxton – kö­zös nyelvet találni. Lehet, hogy az ered­ménnyel híve­ik külön-külön elégedetle­nek lesznek, mert ez a zene nem igazán Szabados és nem igazán Braxton – hanem kettejük új ötvözete, két ki­finomult intellektus komoly pro­duktuma. Nincs tisztában a szavak értékével az, aki ezt a zenét „könnyűnek” minősíti. Épp az ilyen zenék bizonyítják meggyőző ér­vénnyel azt, hogy időnként szükség van bevett fogal­maink újra­ér­telmezésére, újraértékelésére – ha alkalmassá akarjuk őket tenni új jelenségek megnevezésére.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)