Régi és mai trubadúrok

(Versek és zenék) Az énekes-zenés kifejezés vágya szinte egyidős az emberiséggel, de fenn­maradó, rekonstruálható zenei emlékek csak a középkortól kezdve vannak. A középkori zene egyik jellegzetes formája a trubadúrok nevéhez fűződik, akik a 12. század közepe és a 13. szá­zad vége között élték virágkorukat. A trubadúrköltészet legszebb darabjai ma is olvas­hatók, de a hozzájuk kapcsolódó zenével együtt csak ritkán szólalnak meg. Éppen ezért számít szen­zációnak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Egy trubadúr Magyarországon című leme­ze, amelyen első ízben hallható egy trubadúr – a nálunk is járt Peire Vidal – valamennyi dalla­ma. Falvy Zoltán rekonstruálta kéziratokból a dallamokat és szerkesztette a lemezt, amelyen ki­lenc muzsikus – többségükben a Kaláka és a Sebő-együttes tagjai – próbálja a hitelesség igé­nyével visszaadni az eredeti trubadúrzene jellegzetességeit. A kísérlet rendkívül izgalmas, s jóllehet némi kétségeink vannak az iránt, hogyan tud egy mai muzsikus belehelyezkedni 13. századi elődje érzelemvilágába, az eredmény meggyőz arról, hogy nemcsak zenetörténeti illusztrációt, hanem igazi csemegét kaptunk.

(Mahler-dalok) Tovább tallózva a friss lemezek között, az előbbi gondolatsorhoz kapcso­lódva a Gustav Mahler dalait tartalmazó összeállítást kell kiemelnünk, amely a nálunk méltat­lanul elhanyagolt osztrák szerző gyermekgyászdalaival és vándorlegény-dalaival ismerteti meg a hallgatót. A két dalciklus nagyzenekari kíséretre készült, s jól reprezentálja Mahler ter­mészetimádatát, romantikus, szecessziós zenei világát. Különösen a gyermekgyászdalok le­nyűgözően szépek, Takács Klára mélyen átélt előadásában; a vándorlegénydalokat kissé hű­vösebben tolmácsolja Sólyom Nagy Sándor. A stílusos, szecesszi­ós borító nagyszerűen érzé­kelteti Mahler zenéjének jellegzetességeit.

(Énekelt versek) S ha már a daloknál tartunk, még három lemez kívánko­zik a sorba, a „könnyebb” műfaj területéről: Dévai Nagy Kamilla, Vitai Ildikó és Sebő Ferenc albuma. Kö­zös jellemzőjük, hogy szerző­ik és előadóik magyar köl­tők verseit választottak meg­zenésí­tésre, hogy általuk magukból is kifejezhessenek valamit. E mai trubadúrok sok máson kívül abban is különböznek zenész ­elődeiktől, hogy azok a ver­seket is maguk írták, így a termés egy tőről fakadhatott. Az a helyzet szerencsésebb­nek tűnik, mert senkinek nem volt joga számon kérni, hogy a zene esetleg miért nem azt fejezi ki, amiről a költemény szól, mint ahogy ez manapság olykor előfordul.

Mint például Dévai Nagy Kamillával, aki kedves, bájos, üde jelenség, éppen ezért igazán az áll jól neki, ha kedves, bájos, üde dalokat énekel, s nem kísérletezik súlyos, drámai veretű ver­sek megzenésítésével. Sajnos, Krónikás ének 1980-ból című második nagylemezén erre is akad példa, ami rontja a hangulatos összeállítás érté­két.

Úgy látszik, Vitai Ildikó jobban érzi a mértéket: Me­sebeli madár című lemezét gyerme­keknek szánta, s az egyszerű dalocskákat, az öt­letes hangszerelést, az össze­állítás hangvételét bizonyára élvezni fogják az apróságok.

A legnagyobb igénnyel Se­bő Ferenc albuma készült. A népzenei új hullám egyik apostola itt kitágította a kört, s délszláv, bolgár, gö­rög népzenei motívumokat használt fel a magyar költők verseinek aláfestésére. Az izgalmas ritmusok, különleges hangszerek előbb meghök­kentik a hallgatót, de aztán izgalmas kalandra csábít ez az erőteljes zenei világ.

(Zongoraötös) Johannes Brahms egyik legnépszerűbb kamaradarabja Ránki Dezső és a Bartók vonósnégyes előadásában került lemezre. Az előadók neve tulajdonképpen garantálja a minőséget, amit fokoz a felvétel hangzásának plasztikussága. Szép a borító is, Vernet: Táj várromokkal című borongós festményével.

(Zongoraszonáták) Legutóbbi hanglemezfigyelőnkben adtunk hírt az MHV új vállalko­zásáról, Mozart zongoraszonátáinak közreadásáról. Az első, három lemezből álló válogatást Ránki Dezső játszotta; a második, négylemezes összeállítás előadója Kocsis Zoltán. Ez utóbbi album átfogja Mozart valamennyi alkotói korszakát, míg Ránki elsősorban a fiatalkori mű­vekre összpontosított. A két eltérő egyéniség kétféle megközelítésben játssza a szonátákat, érdekes összevetésekre adva alkalmat. Szép kiállítású, fontos sorozat született így, bár a le­mezhallgatási szokásokat ismerve kétséges, hogy célszerű-e zongoraszonátákat négyle­me­zes albumban megjelentetni.

(Dimenzió) Első lemezével jelentkezik egy fiatal magyar dzsesszegyüttes, a Dimenzió. A bemutatkozás sikeres, bár jobban örültünk volna, ha a Dimenzió új, egyéni hangokkal rukkolt volna elő. Nyilvánvaló a dzsessz-rock stílus nagyjainak (Weather, Report, Chick Corea) ha­tá­sa – de mindezzel együtt jól szerkesztett, színvonalas összeállítást kapunk, amelyből Dés László erőteljes szaxofonszólói és Tóth Tamás mozgékony, pontos basszusjátéka ragadja meg főként a figyelmünket.

(Pop, rock) Vélemény három lemezről, távirati stílusban.

Karda Beáta: hosszú évek várakozásának eredménye az album. Sajnálni való, hogy nem vártak vele még egy kicsit. A rockosra vett lemez csak még kiáltóbban jelzi, mennyire hiány­zik egy vérbeli rock-énekesnő a magyar mezőnyből.

Universal: tánczene, diszkósított változatban. Korda György-ízlésűeknek, modernebb ki­adásban. A recept: egyszerű, fülbemászó dallam, kiismerhető ritmus, komplikációk nélküli hangszerelés. Téma: a szerelem. Nyugdíjasoknak is.

Karthágó: vajon miért nem Mohácsról vagy Szigetvárról nevezte el magát ez az együttes? Akkor nyilván lovak nyerítettek volna a lemez elején és végén, s nem harci elefántok. Közte dinamikus, bár kissé bombasztikus „kemény rock" szól a barázdákról. Egységes zene, jó mu­zsikusok játsszák (az énekes figyelmet érdemel), de nem tudják kikerülni a rock sablonjait. Mintha mindezt hallottuk volna már külön-külön, másutt, máskor. A szövegekkel akkor va­gyunk méltányosak, ha nem részletezzük érdemeiket. Igen, ezt nyújtja egy feltörekvő magyar rock-zenekar 1981 elején.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)