Régi és új világok

 

(AZ ÚJVILÁGBÓL) Antonin Dvorák IX. szimfóniáját, amely „Az Újvilágból” címet kapta szerzőjétől, ma már a zeneirodalom klasszikus, „örökzöld” alkotásai között tartjuk számon. A különös népszerűség nem kis mér­tékben annak tulajdonítható, hogy a mű egy olyan ország­ban keletkezett – bevallot­tan az ottani élmények hatá­sára –, amely évszázadok óta erősen foglalkoztatja az európai ember képzeletét. Amerika, az „újvilág”, a „népek ol­vasz­tótengelye” amaga kulturális heterogeni­tásával, társadalmi dinamiz­musával, kiteljesedő ipari ci­vilizációjával hatása alá ke­rítette a New Yorkban 1892-ben konzervatóriumi igaz­gatói állást vállaló cseh ze­neszerzőt is, aki ott kezdett hozzá az e-moll szimfónia komponálásához.

A mű sajátosan elegyíti az amerikai tapasztalatok kivál­totta csodálkozást, lelkesültséget az elvágyódás elégikusan panaszos érzésével. Az új felfedezések – a néger és indián népzene, az amerikai költészet – megihlették Dvorákot, kitágították előtte a világot, ugyanakkor felerő­sítették benne hovatartozásá­nak tudatát. Ez az élmény­anyag foglaltatik benne a szimfóniában, amelyet a Hungaroton új digitális le­mezén Giuseppe Patané mé­lyen átélt vezényletével a Magyar Állami Hangver­senyzenekar nagyszerű elő­adásában hallhatunk.

(ELEKTRONIKUS ZENE) Pongrácz Zoltán, az, egykor Debrecenben tanító zene­szerző már elmúlt ötvenéves, amikor eljegyezte magát az elektronikus zenével. 1965-66-ban végezte el az utrechti egyetem elektronikus zenei tanszakát, s azóta az új zenei kifejezési mód egyik vezető hazai inspirátora és mentora, idén tölti be 70. életévét. Így hát születésnapi ajándéknak is tekinthető az a lemez, amely az utóbbi idők termésé­ből négyet ajánl a hallgatók figyelmébe.

Az ajánlásra pedig alighanem szükség van, mert bár az elektronikus zene nem napjaink találmánya, a zene hagyományos felfogásához szokott befogadói magatartás számára mind­máig nem sok­kal több kíváncsisággal elegy elutasítással kísért kurió­zumnál. A szokatlan esz­köz­tár, a hangok, hangzások előállításának mesterséges jellege, az effektusok gyakori hasz­ná­lata, a matematika és a fizika törvényszerűségei­nek erős jelenléte bizalmat­lansággal töltik el azokat, akik a zenétől kizárólag ér­zelmek közvetítését várják.Többször meg kellhallgatni a felvételeket ah­hoz, hogy természetük, lé­nyegük feltáruljon a járat­lan fül előtt is. hogy több­nek vélje őket zörejek és za­jok érthetetlen halmazánál.

(A KÖLTÖ SZAVAL) Sa­ját verseit elmondja a költő – olvashatjuk Weöres Sán­dor szer­zői lemezén. Az ilyen felvételek kézbe vételekor újból és újból elfog bennün­ket a rendkí­vü­liség, a beavatottság érzése, hiszen ritka alkalom részesei lehetünk meghallgatásukkor. Ko­ránt­sem biztos, hogy saját versét legjobban a költő tudja el­mondani, mégis, olyasfajta varázsa van előadásuknak, ami egyéniségük megértésé­hez visz közelebb. Ez a válo­gatás, a weöresi, ha­talmas hozamú életmű különböző színeit villantja fel játékos gyermekversektől a filozofi­kus költeményekig. Weöres Sándor gyorsan, szinte ha­darva mondja verseit, jósze­rivel csak lé­leg­zetvételkor tart szünetet a monoton tol­mácsolás közben – tehát az „amatőrizmus” minden je­gyét magán viseli –, és még­is magával ragad, lenyűgöz előadása; a titok, amelynek megfej­tését nem a szavalás­ban kell keresni.

(KI AKAR DUDÁS LEN­NI?) Fiatal népzenei együtte­sek mutatkoznak be az Aki dudás akar lenni című friss lemezen, a népzenei mozga­lom kísérletező, feldolgozá­sokra építő irány­zatát képvi­selve. Az összhatás termé­szetesen vegyes: a hangszer­készlettől, a hangzástól és attól függően, hogy ki mennyire szabadon kezeli a folkanyagot. Hallhatunk cigány zenét, ma­gyar népdalokat és improvizatív elemekben bő­velkedő kompozíciókat, meg­lehetősen átte­kint­he­tetlen sorrendben. Valószínűleg megérdemelt volna egy dupla albumot, hogy valamennyi lé­nyeges zenekar megszólal­hasson, s akkor a kép is tel­jesebb lehetett volna. Így az Unikum, a Kapos, a Rom-Som együttesek játékát hall­gathatjuk, no és kiemelt he­lyen egy debreceni eredetű csoportot, a Gerebent, amely­ből Thury Ferenc bravúros citerázása tűnik fel leginkább.

(SZEMTŐL SZEMBE) Népszerű melódiákat, örök­zöld dallamokat válogatott legújabb lemezére a Benkó Dixieland Band; olyanokat, mint a Yes Sir, a Just a Gigolo. a When I’m Sixty Four, a Chinatown. Messze távolod­tak a korábbi, Blues című le­mezükön vállalt irány­tól, de hát a dixieland tágas világ, sok minden belefér. A nem kifejezetten dzsessztémákat len­dületesen, kedvesen, a stílusjegyeket megtartva, s olykor a szving felé bővítve adja elő az együttes; bizo­nyára tovább gyarapítva hí­vei számát.

(LGT X.) Esemény már a hazai popzenében, ha a Locomotiv GT-nek albuma jelenik meg. Különösen ak­kor, amikor ez az album egyúttal az angol piac meg­hódítását is célozza. Igaz, hogy erősen benne van az EMI lemeztársaság zenei rendezőjének keze is a szer­ze­mé­nyekben, de a hangzás mégis megmaradt sajátosan LGT-s. Ezúttal nem Presser Gábor dalait érezzük sike­rültebbnek (mert visszakö­szönni vélünk bennük koráb­bi formulákat); egyszerűb­bek, de valahogy mégis át­ütőbbek Karácsony János és Somló Tamás számai. Való­színűleg az angolszász igé­nyek figyelembevételét jel­zi a fúvósok funkys haszná­lata. Sztevanovity Dusán szö­vegei ezúttal is jók, többér­telműek; kérdés, mi marad belőlük, mire Angliába érnek.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)