Ünnepek után

 

(Christus) Elmúltak a reklámhadjárat széllökései, túl vagyunk az idei Hungaraton hangle­mezheteken. Az impo­záns kínálatból mindenki megvehette azt, amit akart, s azóta idő is jutott a hallgatásra. Gyanítható, hogy ebből a szempontból eredményesebb a hanglemez ünnepe, mint a könyvé, amikor is roskadozva hazacipeljük a zsákmányt, s aztán vagy elolvassuk a következő könyvhétig, vagy nem. Egy hanglemezzel mégiscsak hamarabb végez az em­ber, s még az a jóleső érzése is megadatik, hogy kulturá­lis javak fogyasztásából részesedett.

Bár, ami azt illeti, a dobozba csomagolt két-három-négy- ötlemezes albumok ugyancsak időigényes elfoglaltságot nyújtanak. A hanglemezhétre például az évforduló jegyé­ben két Liszt-gyüjtemény is az üzletekbe került: szimfo­nikus költeményei hat, a Christus című orató­rium négy lemezen. Ez utóbbi időtartama három óra, meghallgatása így különleges előkészü­leteket, teljes estét kíván (hacsak valaki nem délelőtt forgatja le). A Hungaroton minden­esetre kitett magáért: a standard repertoárdarabok mellé olyan új felvételeket illesztett a hanglemez­hetek kínálatá­ba, amelyek a különlegességeket kedvelők igényeit is ki­elégítik.

Liszt Christus oratóriuma az 1985-ös hanglemezhetek ünnepi nyitódarabja volt, az új digitális felvétel az akkori produkció alapján készült. Óriási előadói apparátus, kitűnő szólisták, s a nyolcvanéves Doráti Antal vezénylése jegyzi a lemezváltozatot. Liszt grandiózus műve formailag külön­böző zenei és dramaturgiai eszközök példatára, amit azon­ban egységbe ötvöz a kompozíció érzelmi íve és gondola­tisága. Lemezfelvétel természetesen sohasem lehet egyen­értékű az élő előadással, de mivel a Christus meghallga­tására nagyon keveseknek, nagyon ritkán van esélyük, ez az album szinte misszionáriusi küldetést is teljesít.

(Simándy) A borító enyhén szólva giccses: arany meda­lion foglalatban a fiatal énekes áhítattal nézi a kezében szorongatott rózsaszálat. A Magyar Előadóművészek soro­zatban Si­mándy József kettős albuma akkor is ízlésesebb fedőlapot érdemelt volna, ha történetesen nem a művész hetvenedik születésnapján lát napvilágot. Szerencsére a belbecs feledteti a küllemet: a szemelvények jó áttekintést adnak az énekes sokoldalú képességeiről.

A válogatás természetesen a Bánk bánnal kezdődik, majd a Lammermoori Lucia, a Rigo­letto, a Trubadúr, az Aida, a Lohengrin, a Nürnbergi mesterdalnokok, a Bohémélet, a Carmen és a Parasztbecsület részletei következ­nek. Azaz: a szerkesztés szerint Simándy igazában a ro­mantikus operák hősi szerepeiben érezte jól magát. Az ilyesfajta összeállítások természetesen a legelőnyösebb ol­daláról mutatják be a művészt, s a lemez tanúsága szerint Simándy az 1953-56 közötti időszakban élte fénykorát, egy kivétellel ugyanis ekkor készültek a felvételek. Emiatt technikailag nem ütik meg a mai kívánalmakat, de ebbéli gyengéiket feledtetik művészi kvalitásaik. Simándy diadal­mas könnyedséggel veszi a legnehezebb feladatokat is, s igazi érzéke van a drámai ábrázoláshoz, bár egyes fekvé­sekben feltűnik nazális hangképzése. Partnerei között olyan kiválóságokat hallhatunk, mint Tiszay Magda, Melis György, Takács Paula és Svéd Sándor.

(Latinovits) Ha lemezünnep, akkor ismét Latinovits-posthumus. Ezúttal Arany János ver­seiből. Rendezett ábrázattal, de szúrós szemmel néz ránk az előadó a borítóról: a látszólagos nyugalom és a kitömi készülő indulatok olyan feszültségével, amely kettősség rapszodikus egyéni­ségét leginkább jellemezte. Az első oldal a nyugalomé. Versek, balladák, elbeszélő költemények (Emlények, Az el­ha­gyott lak, Rege a csodaszarvasról) csendes, visszafogott, meditatív, okos előadás­ban. A színész itt hivatása mestereként van jelen. A második oldal a nagy balladáké (Hídavatás, Szondi két apródja, A walesi bárdok). Itt aztán kiderül, hogy a színészet csak egy pontig mesterség kérdése: onnantól kezdve az emberségé. És a világlátásé. Latinovitsnak van világlátása, mit látása! – izzó nézése! A csúcs A walesi bárdok, amely az ő tolmácsolásában már nem is ballada, hanem véres dráma. Azzal a parányi teatralitással, ami még belefér a képbe. Szívszorító, döb­benetes élmény: Arany-Latinovits víziója uralkodókról, halálba menetelő bárdokról...

(Dalvándorlás) Egyedülálló ötlettel jelentkezett Szvorák Katalin és a Vízöntő együttes: a Duna-völgyben fellelhető dallampárhuzamokról készítettek nagylemezét. A kérdés csak az: képes lehet-e egy mégoly finom beleérző képes­séggel rendelkező énekes magyar, szlovák, román, szerb dallamokat egyforma stiláris hűséggel visszaadni? Döntsék el ezt a szakemberek. Á kevésbé járatos hallgató pedig élvezze Szvorák Katalin tisztán csengő hangját, a Vízöntő együttes ízes kíséretét. A feldolgozások módjából arra le­het következtetni, hogy nem a feltétlen autentikusság volt az előadók célja, hanem egyfajta stilizált átörökítés. Ezt pedig teljesítették: a zene él, vándorol – be a fülünkbe.

(La Fiesta Grande) A Benkó Dixieland Band legújabb lemeze nem a hanglemezhétre jelent meg – okkal (bár színvonalas dzsesszfelvételeknek már helye volna a kíná­latban). Benkóék a fülszöveg szerint 1984-es mexikói turnéjukon készítették az anyagot, azonban a zene és az alájátszott taps technikai különbözősége nyilvánvalóvá te­szi, hogy utólagos stúdiókeverésekről van szó. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy ez a lemez nem jó. Kommersz irányt vesz, ihlet nélküli feldol­gozásokkal. Olyan, mint egy Rejtő-regényben a menetrend­szerűen érkező whisky: most éppen ehhez van csatlako­zásunk. S a vágányról nem lehet letérni. Sze­rencse, hogy Zoltán Béla nem törődik az elterelő vasúti jelekkel: úgy fújja trombitáját, mintha egyenesen a mennybe akarna menetelni. Mostani játéka alapján neki már ott van a helye. A többieknek még egy kicsit vonatozniuk kell.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)