Versenyművek, poplemezek

(Versenyművek) A véletlen hozta így, vagy a tudatos kiadási politika, nem tudni: az utóbbi hetekben négy, barokk és klasszikus versenyműveket tartalmazó lemez jelent meg kitűnő szólisták előadásában, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretében. Telemann és Förster kürtversenyeit Friedrich Ádám és Brünner Albert, Philip Emánuel Bach oboaversenyeit Pong­rácz Péter, Haydn gordonkaversenyeit Perényi Miklós, Vivaldi viola d'amore-ra írott concertóit pedig. Bársony László szólaltatja meg a szép kiállítású, értékes felvételeken. Az oboa, a kürt és a viola d'amore ritkán hallható lemezen szólisztikus szerepben, így ezek a darabok cse­megének számítanak. A Haydn-album más érdekességet kínál: a C-dúr gordonkaverseny kétszáz éves szünet után 1962-ben hangzott el újra, s magyar lemezre most rögzítették először. Méltatlan volna összemérni e négy felvételt, hiszen egyik jobb, mint a másik. A szólisták remekelnek, a kamarazenekar ambíciózusan kísér, s csak örülhetünk, hogy ilyen ragyogó együttest hallhatunk – ám mégsem tűnik szerencsésnek, hogy a négy, műfajában, korában hasonló lemez közel egy időben került a boltokba. Arányosabb beosztással a Liszt Ferenc Kamarazenekar sűrű szerepeltetése sem tűnne soknak.

(Impromptu) Valószínűleg sikerlemez lesz Schiff András legújabb jelentkezése, amelyen Schubert nyolc impromptuját adja elő (Op. 90; D 899 és Op. 142; D 935). Nem sok példa akad arra, hogy magyar művész felvétele licencként jelenjen meg nálunk; ilyen volt Kocsis Zoltán Bartók-lemeze, s ilyen most Schiff András Schubert-albuma is: az utóbbit a King Re­cords készítette. De aligha a hangrögzítés minőségén múlik az előadás esztétikai értéke; elsősorban Schiff András kifinomult, érzékeny, lírai zongorázásának köszönhető, hogy ilyen magas színvonalú tolmácsolásban ismerhetjük meg ezeket a viszonylag ritkán játszott „rögtönzéseket". Gyönyörű lemez, gyönyörű borítóval, Caspar David Friedrich: Emlékkép című stílszerű festményének részletével.

(Pege) Egy évtized telt el azóta, hogy az első számú magyar jazzbőgős, Pege Aladár önálló lemeze megjelent. Tíz esztendő elegendő időnek látszik arra, hogy egy újabb nagylemeznyi anyag megérlelődjön, végleges formát öltsön. Ám az újabb album cáfolja ezt: az elmélyült műhelymunka és a tudatos zenei útkeresés végeredményét reprezentáló egységes anyag helyett vegyes salátát tálal a lemezjátszóra. Az első oldal magyar jazzfesztiválokon, világhírességekkel alkalomszerűen készített felvételeket; a második magyar muzsikustársakkal rögzített számokat tartalmaz. Valamennyi Pege-szerzemény, valamennyi rádiófelvétel. Egyik tényező sem előny. Pege vitathatatlanul a legjobb magyar bőgős, de nem a legjobb zeneszerző. Virtuozitása nem képes feledtetni azt a gyanút, hogy zeneszerzőként nincs különösebb mondanivalója. S hogy a lemez rádiófelvételekből állt össze, arra enged következtetni: ismét nem úgy készült el egy magyar jazzlemez, hogy alkotói a „most nekiülünk, s vérünkkel megírjuk" elhatározással kezdtek volna hozzá. Talán egyszer. Ilyen szemszögből érzem kevésnek Pege Aladár egyébként nem mindenestől elvetendő, második lemezét, amelyről két szám feltétel nélkül említést érdemel: az őszi dal Art Farmer finom hangulatokat idéző trombitaszólójával és Pege szólója egy magyar népdal variációira.

(Weöres Sándor) A verslemezek sorában most az egyik legnépszerűbb magyar költő műveiből készült összeállítást üdvözölhetjük. A kissé sötétre sikeredett borítón Borsos Miklós 1949-es plakettje, s a barázdákon a legkiválóbb versmondók tolmácsolják a többnyire rövid, néha egysoros költeményeket. A Weöres-életmű alapos ismerői tudnák megmondani, hogy a Török Tamás rendezte lemez mennyire tükrözi a költői oeuvre-t, annyit mindenesetre a laikus hallgató is megállapíthat, hogy a szerkesztés célja Weöres költői világának és kifejezőeszkö­ze­inek sokoldalú bemutatása volt. Természetesen úgy, hogy egység teremjen belőle. Az előadók között Latinovits dominál, pótolhatatlanul. A lemez vége felé megszólal maga a költő is: reménykedünk abban, hogy egyszer még egy teljes lemezen élvezhetjük ízes előadásmódját.

(Színészmúzeum) Ki volt Rátkai Márton, s milyen szerepet töltött be a magyar színházi életben? Egyre kevesebben tudnak erre válaszolni, s egyre kevesebben törik ezen a fejüket. A színész sorsa már ez: a pillanat embere ő, s ha a technika jóvoltából alakításait megőrzi is a celluloidszalag, a néző emlékezetéből hamar kirostálja az idő, jönnek az új legendák. Mégis jó, hogy például a hanglemez segítségével egy-egy kiemelkedő színész játéka is bekerülhet a nemzeti kultúra értékei közé. Arról éppen nem vagyok meggyőződve, hogy A Krén is, és én is, Az anyád is szép és a Kettecskén című, háború előtti slágerek is ide kívánkoznak, de a lemez szerkesztői nyilván úgy vélik, hogy ezek a produkciók kellő ízelítőt adnak Rátkai énekes-komikusi képességeiből. Drámai elhivatottságára és jellemábrázoló művészetére a Shaw-, Móricz-, Osztrovszkij-, Gogol-, Tolsztoj-színműrészletekből következtethetünk, 1949-51 kö­zötti felvételekből. Ezek inkább igazolják a lemez jogosultságát.

(Operett) Ha Rátkai a háború előtti operettszínpadok híres táncos komikusa volt, akkor Rátonyi a hatvanas években töltötte be ugyanezt a szerepet. A két pálya közötti párhuzamosság azért is feltűnő, mert az operettet Rátonyi is felváltotta a „komoly" színházzal, bár nem hagyott fel végleg korábbi kedves műfajával. Most megjelent lemeze ebből a korszakból idézi fel a sikerdalokat és kuplékat. Kockás zakóban, rikító sárga nyakkendőben, ezüstös hajjal mosolyog ránk a borítóról a népszerű művész, mintegy szimbolizálva, hogy az operett élt, él és élni fog. Egyes vidéki színházak megpróbálták ugyan likvidálni, mígnem rájöttek, hogy a fürdővízzel együtt a közönséget is kiöntik az ajtón. Letűnt, hazug és talmi világ az operetté, s tulajdonképpen szomorú, hogy még mindig így vi­rul. De megbocsát Rátonyi Róbert, ha nem követem be­hízelgő kérelmét: lemezét végighallgattam, eltettem, de nem teszem fel többé.

(Pol-beat) A hanglemez­boltok jegyzékében „mozgal­mi" címszó alatt fut az Inti-lllimani együttes Kígyóölő ének című lemeze. Hogy mit tartalmaz a név és a cím, arra nincs utalás a bo­rítón, s nem segítenek a su­ta szövegfordítások sem. Ügy rémlik, emigráns chi­lei együttes dalait őrzik a barázdák, s mintha ez már második lemezük lenne. A gyanútlan vásárló tétován forgatja a fekete tasakot, ha még ennyi ismerettel sem bír. Belehallgat egy-két számba: latin-amerikai meló­diák és hangszerek, panaszos hangon. Ha nem tetszik, visszaadja, ha tetszik, meg­veszi. Áruként.

(Pop) Végezetül egy pop-és egy rock-lemezről. A világ­piaci hódításra bevetett Neoton fa­mília újabb lemeze is a diszkó stílus jegyében ké­szült: jó színvonalú tucat­munka. Éppúgy lehet sike­re, mint bukása. A legjobb a borító, az ingerlő női combbal.

Megkomponált bemutat­kozó albummal jelentkezett a Korál, de ez a legtöbb jó, ami róla elmondható. Után­érzések, patetikus, szenvelgő szövegek, rock-sémák – ez a zenekar sem fogja kirángatni a kátyúból a műfaj progresszivitásának megrekedt szekerét.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)