Zene és környéke
(Rézfánfütyülő) Sokféle tulajdonságokkal születhetnek az emberek. Van, akit ésszel, van, akit erővel, van, akit tizenegy ujjal, van, akit szép hanggal, s van, akit különleges fütyülési képességgel áld meg a természet. A kérdés az, hogy ki mire használja rendkívüli adottságait.
Még emlékezhetünk arra az időre, amikor Hacki Tamás az egyik Ki mit tud? hőseként befütyülte magát az ország szívébe. Bravúros füttytudása akkor szinte természeti csodaként hatott, s mint ilyen, méltán vonta magára a köz figyelmét. Ez a csoda is három napig tartott volna azonban, ha Hacki mindennek ellenére ma történetesen fanyűvőként keresné a kenyerét.
Nem így történt, tudjuk jól: Hacki a legcélszerűbb utat választva azóta a muzsikában kamatoztatja füttyös képességeit. Előbb az Ex Antiquis együttes szólistájaként járta az országot reneszánsz zenei feldolgozásokkal, majd a határozott profilt feladva repertoárjába beépítette a komolyzenei irodalom legnépszerűbb, a virtuóz füttytechnika érvényesítésére leginkább alkalmas melódiáit. És most bebizonyította, hogy a türelem, ha nem is rózsát, de hanglemezt terem: önálló nagylemeze néhány hete jelent meg az üzletekben.
Füttykoncert – ezt a címet viseli az összeállítás, amely a megtévesztő címmel ellentétben nem koncertfelvételeket tartalmaz. Hanem a Manók tánca, a Hattyúk tava, az Aida bevonulási indulója, az El Condor Pasa és más, örökzölddé szelídült slágerek stúdióban készült, a kor követelményei szerint diszkósított változatát. Wolf Péter hangszerelése egyenruhába és egyen stílusba bújtatta az eredeti környezetükből kiragadott dallamokat, amelyek így esztétikai minőségüket elvesztve szórakoztató attrakciókká „léptek elő". Ebben a felfogásban a zene másodlagossá válik, pontosabban eszköz lesz a fütyüléshez, holott érzésem szerint fordítva kellene történnie. A fütyülés, mint az emberi hang és az ember készítette hangszerek közötti tartomány sajátos hangzású anyaga, önmagában véve még nem képes a zene művészi színvonalú előadására, de képes lehet, ha úgy kívánják fölhasználni.
Hacki Tamás nem élt ezzel a lehetőséggel, lemeze ezért nem több, mint szórakoztatóipari termék.
(Omegammapolis) Csaknem egy időben került a boltokba az Omega együttes 1969-71 közötti felvételeiből válogatott Aranyalbum és a legújabb, Gammapolis című nagylemez. Az összevetés kézenfekvőnek látszik, s részletesebb elemzést igényelne, ha a cikkírót ez kellőképpen motiválná. Ehelyütt beérem néhány kínálkozó észrevétellel.
Milyen volt a tíz évvel ezelőtti Omega? Először is volt egy tehetséges zeneszerzője: Presser Gábor, és egy tehetséges szövegírója: Adamis Anna. Közös szerzeményeik jó része akkoriban fogalommá vált, idézzük csak a Trombitás Frédit, a Rettenetes embereket, a Gyöngyhajú lányt, a Tízezer lépést, a Petróleumlámpát, hogy csak ötöt említsünk a beválogatottak közül. Valami üde frissesség, naiv lelkesedés, irigylésre méltó lendület hatja át ezeket a számokat, a közlésvágy tisztasága, amire ma már kis nosztalgiával figyelünk.
Milyen a mai Omega? A földtől egyre jobban távolodva a csillagok útján eljutott a Gammapolisba, a messzi bolygóvárosba; nyitva hagyva a kérdést, hogy innen vajon hova szökkennek majd? Az űrrock manapság divatos mezsgyéit taposva hogyan fognak visszatérni Földünkre?
Tagadhatatlanul profi módon járja ezt az utat az Omega: profi a megszólalás, a hangszerelés, s profi módon kerülik el annak buktatóját, hogy evilági témákról szóljanak dalaik. Értékelhető közlendő nélkül marad a jellegzetes harmóniákat, dallamfordulatokat, hangzást felvonultató zene, a szokásosnál nagyobb adag misztikus és romantikus elemmel dúsítva. De minden túlságosan megszerkesztett, tudatosan kimódolt hatást kelt; hiányzik a spontaneitásnak és az őszinteségnek az az érzete, amely a műfaj legjobbjait jellemezte, s amely a figyelmet ébren tarthatja.
Írják bár az Omega-rajongók ismét akár névtelen, fenyegetőző levelek tucatjait, de nem hallgathatom el, hogy engem egészében véve untat ez a zene, s leginkább egy felfújt léggömbre emlékeztet – amiről persze tudom, hogy nem egy ilyen kis fullánk fogja kipukkasztani.
(Benkóland) Gyökeresen más világba visz viszont a Benkó Dixieland Band hatodik nagylemeze, amely az együttes huszadik évfordulóján adott koncertet rögzítette két amerikai vendégművész, George Probert és Wild Bill Davison közreműködésével. S bár az autentikusságot illetően fenntartásaim vannak a dixieland mai művelőivel szemben, kalapot kell emelnem a Benkó-együttes két évtizedes pályafutása és teljesítményének színvonala előtt.
Mégpedig azért, mert az első taktusok után nyilvánvaló, hogy vérbeli dzsesszmuzsikát hallunk, még ha egy adott stílus kereteibe szorítva, kevésbé érdesen és kifejezően is, mint a más élményvilágból táplálkozó fekete dzsessz. Biztos hangszertudás, remek hangulatteremtő erő, széles érzelmi skála, izgalmas improvizációk és kiforrott együttes játék jellemzi Benkóék muzsikálását. Különösen a lassú számok – a Tin Roof Blues és a St. James lnfirmary – gyönyörűek; George Probert egészen rendkívülit fúj szoprán szaxofonján.
Kategóriákat, előítéleteket félretéve nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, aki a lemezek közül ne a Benkó-együttesét tenné fel szívesen többször is lemezjátszójának korongjára.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)