Zene lemezjátszóra, hangdobozokra és légköbméterekre

Régóta tudjuk, óriási találmány a hangrögzítés. Körül­belül ugyanennyi ideje sejtjük: a hang­felvétel nem pótolhatja az élő zenehall­gatást.

New Yorkban vannak komoly dzsessz­kri­tikusok, akik nemhogy lemezeket nem hallgatnak, de még le­mezjátszójuk sincs: koncer­tekre járnak, az alapján formálnak véleményt a ze­nei jelenségekről. Nekik per­sze könnyű, hiszen az ame­rikai metropolis ma is a vi­lág dzsesszfővárosa, minden lényeges irányzat katalizá­tora. S egy olyan zene eseté­ben, amelynek alapeleme a pillanat ihlette improvizáció, a hangfelvétel valóban csak töredékét tudja visszaadni a játék metakommunikációs tartalmainak.

De mit tehetnek azok a zenekedvelők, akik nem New Yorkban, de még csak nem is Buda­pesten élnek, s a ze­nei világ csúcsteljesítmé­nyeivel csak elvétve nyílik közvetlen találkozásuk? Köz­vetítő eszközök (rádió, tévé, hanglemez révén) igyekeznek lépést tartani a zenei élet ese­ményeivel. Ki-ki tehetőssége szerint vásárolja a kö­zepes hi-fi minőségű be­rendezéseket, s ilyen pótsze­rekkel próbálja elhitetni ma­gával, hogy valódi zenei él­mény részese lehet általuk. „Hang­záshűség felsőfokon” – hirdetik termékeikről a szuperkészülékeket gyártó cégek, csak arról hallgatnak szemérmesen reklámjelsza­vaikban, hogy ugyan a hangzás valóban lehet felsőfokúan természethű, de ép­pen az élő jelenlét, a zene keletkezésének és megtörténésének igazi élményét nem képes soha visszaadni.

Mindezt azért, említem öt, a maga műfajában kiemel­kedő jelentőségű új magyar hangle­mez kapcsán, mert az embernek újra és újra rá kell jönnie, hogy kétségte­lenül nagyszerű teljesít­mé­nyekre képes a mai techni­ka, de van egy pont, ahol megáll a tudomány, ahol a konzerv nem pótolhatja a friss zöldséget.

Itt van például a „Mátyás­ templom orgonája” című dupla album, amely az or­szág egyik legszebb sípos hangszerének a hangját örö­kíti meg. Nemcsak a meg­szólalás minőségét, hanem a templomban felhangzó ese­ményeket és az orgonistákat is méltó módon reprezentál­ja ez a szép összeállítás (Bach, Liszt, Messiaen, Koloss István, Cesar Franck stb. műveit Gergely Ferenc, Koloss István, Hock Berta­lan és Baróti István adja elő) – ám újfent ráébreszti a hallgatót arra, hogy lakó­szobában lehetetlen lemezről élvezni az orgonamuzsikát. A hangszer irodalmának többségét kitevő barokk és romantikus darabok ugyan­is olyan széles dinamikai skálát fognak át, annyira építenek a templomok akusztikai környezetére, hogy ezt a lemez képtelen kellő hangzásbeli differen­ciáltsággal közvetíteni: a halk részek szinte elhalnak a szűk falak között, a le­hengerlő fortissimók pedig csaknem szétvetik azokat. (A sikeres kivételek közé tarto­zik Ka­rasszon Dezső tavalyi, szorosabb dinamikai határok között mozgó, nemesen puri­tán lemeze.)

Úgy tartják, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat birtokában világszínvonalú rögzítőgépek vannak, mégis a magyar lemezek jelentős részét ugyanaz a zavaró tu­lajdonság jellemzi: fedett a hangzás, sokszor mintha hordóból jönne a hang, nincs igazi teste, tere a zenének. Nem tudni, hogy ez a hang­mérnökökön, zenei rendező­kön múlik-e vagy a préselé­sen, de így is, úgy is kijó­zanító hatású.

Vannak erre példák az újabb termésből is. Sebes­tyén Márta Dúdoltam én címmel jelent­kezett első ön­álló lemezével, amely a Fő­nix Stúdióban készült – és nem szól tisztán. Pedig a zenei rendező a műfaj kö­rül (is) bábáskodó Szörényi Levente volt, nemtörődöm­ségről tehát itt aligha lehet szó. Ugyanez érvényes a so­káig „underground” együt­tesnek számító Európa Kiadó Popzene című korongjára, már ami a hangzás tisztasá­gát illeti. Ez a felvétel saj­nos arra is példa. hogyan válhat semleges konzervtermék egy ízig-vérig színpad­ra született, gondolati rock­zenét játszó csoport eredeti stílusából. A hangzás gyenge minősége azonban leginkább a prózai fel­vételek hatását rontja. Igazán nagyszerű öt­let például csöppnyi gyerme­kekkel mondatni gyer­mek­verseket (Versmondó gyere­kek), bár a válogatásba több untig ismert darab került; de ez is, mint a többi (többnyire a rádióban ké­szült) meselemez olyan ala­csony dinamikával van vág­va, hogy szinte teljes hang­erővel kell hallgatni, hogy értsük. Minek következtében úgy kong a hang, mintha pincéből érkezne.

Az elkedvetlenítő hangzási tapasztalatok után jólesik szólni olyan felvételről is, amely mentes az említett hi­báktól, s kiegyenlített, nyu­godt hangképével szerez kel­lemes perceket. Történetesen ez éppen egy dzsesszlemez, a Super Trió Birthday Party című anyaga, amely a hagyományos dzsessztrió és egy rézfúvós együttes közre­működésével ún. harmadik típusú zene megteremtésére tesz kísérletet, s főleg a trió részekben ragadja magával a hallgatót.

S ha már az élményekről esett szó, záruljon a szemle egy olyan lemez felemlítésé­vel, amely cáfolva az eddigi okfejtést, primitív felvételi technikája és hangzása elle­nére felemelő pillanatokkal ajándékozza meg a hallga­tót. Ez pedig a Kassák Lajos centenáriumára megjelent összeállítás, annak is a má­sodik oldala, amelyen Latinovits Zoltán szólaltatja meg a költő A ló meghal, a madarak kirepülnek című poémáját. A felvétel előadó­esten, amatőr magnóval ké­szült, de furcsa módon, ahogy a fül az első perc után hozzászokik minőségé­hez, már el is feledkezik ró­la, mert a szó lesz a lénye­ges, a VERS Latinovits bölcs elmondásá­ban, ez a hosszú, nagyszerű monológ a költő vándorlásai­ról, művészi, emberi érlelődésének útjáról; s ezt hallva az ember már nem a gyatra hangminőségre gondol, ha­nem arra, hogy mégiscsak milyen nagy­szerű technikai lehetőség a hangrögzítés, hogy ezt a csodát így meg­őrizte mindannyiunk, az utó­kor számára; mindörökké, ámen.

(Hajdú-bihari Napló, 1987)