Zeneközelben

(Komolyzene) Közeleg az év vége, s ez az időszak csúcsidő a hanglemezgyártás­ban. Egymás után jelennek meg a különböző műfajú ki­adványok, szinte lehetetlen eligazodni a sok újdonság kö­zött. Az utóbbi hetek termé­séből néhány jellegzetesnek vélt lemez kívánkozik szem­lénkbe; a tematikai változa­tosságnak megfelelően.

Az idősebb magyar zene­szerző-nemzedék egyéni han­gú alkotója volt a tavaly el­hunyt Maros Rudolf. Posztu­musz albuma az 1975-79 kö­zött keletkezett újabb művek (Töredék, Cse­remisz népda­lok, Kontrasztok kamaraze­nekarra, Négy tanulmány négy ütőhangszeres játékos­ra, Kaleidoszkóp kamarazene­karra) mellett az 1959-es kel­tezésű, új távlatokat nyitó Ricercare című darabját tartalmazza. Ez a mű a Bartók utáni generáció kutató, kísér­letező hajlamainak példája: érezhetők rajta a népzenei hatások, de már kerüli a ro­mantikából köznyelvvé vált drámai ütközéseket; ehelyett a szemlélődő magatartás je­gyeit viseli magán. Az átlát­szó szerkezet és a tömör fo­galmazás Maros Rudolf kom­pozícióira egyébként is jel­lemző, csakúgy, mint a táglépésű dallamívek és a külön­leges hangszerpárosítások al­kalmazása. Maros zenéje a hagyományokból építkező modern hangzásvilág vonzó lehetőségeit illusztrálja.

Egészen másfajta zenei él­ményt kínál a Liszt Ferenc kamarazenekar új lemeze, amelyen a kitűnő együttes Haydn f-moll és fisz-moll szimfóniáját szólaltatja meg. A két szimfónia utóneve La Passione (Szenvedés), il­letve Búcsú, ami azt jelzi, hogy a művek meghatározott alkalmakra íródtak. Az is­mertebb f-moll a Húsvéthoz kapcsolódik, a fisz-moll pe­dig a szerző vezette zenekar életének egyik epizódjához. Mindkét mű több formai újí­tást tartalmaz; például a fisz-moll szimfónia végén fo­kozatosan halnak el a hang­szercsoportok. Emelkedett, ünnepélyes a hangvétel, s ez hallhatóan kedvez a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak, amely ezúttal is nagy­szerűen oldja meg feladatát. Az ered­mény: szép kiállítású, értékes hanglemez.

(Népzene) Az Indiából be­hozott népzenei lemezek után az MHV most maga vállal­kozott indiai zene kiadására. A Budapesten járt táblajá­tékos, Shri Anthony Dass előadásában, Kocsis Zoltán és Kiss Sándor (harmónium), valamint Hortobágyi László (szitár-dronika) közreműkö­désével három talát rögzítet­tek lemezre. A különleges felvételen a főszerep olyannyira az ütő­hangszeresé, hogy magyar partnerei csak az alapharmóniák megszólal­tatására vál­lal­kozhattak. A tala tulajdonképpen az índiai dallammodell ritmikai megfelelője, azaz egyfajta alapritmussor. A bonyolult, többszólamú szerkesztésmód, a két különböző méretű do­bon megszólaltatható változó magasságú hangsorok, az összetett ritmuskombinációk az európai fül számára szinte követhetetlen zenei folyama­tot képeznek. Anthony Dass az egyik legnevesebb ifjú mestere a klasszikus indiai tala-iskoláknak, játéka tehát mércének tekinthető. S hogy fogalmilag is legyen képünk a hangzásélményről, Horto­bágyi László bő és alapos is­mertetője segíti eligazodni a hallgatót ebben az idegen, de izgalmas zenei világban.

A Magyarországon élő nemzetiségek zenekultúráját bemutató sorozat keretében a németség muzsikájából im­már a harmadik összeállítást jelentette meg az MHV. E nemzetiség kulturális hagyo­mányaiban kiemelkedő sze­repe van a fúvószenének: je­lenleg is több mint 50 fúvós együttes működik az ország­ban. Közülük az egyik legki­válóbb a Soroksári Koncert Fúvószenekar, amely a leg­újabb lemezen ländlereket, valcereket, polkákat játszik. Szórakoztató zenét tehát, de korántsem csak szórakozás­ból; bár jól szórakozhat hall­gatása közben az, aki szereti a pattogó fúvósritmusokat, a rezesek harsány kórusát. Kár, hogy a felvétel techni­kai fogyatékosságai (a cinek hangja torzan magas) zavarják ezt az élvezetet.

(Dzsessz) Az elmúlt évek­ben kedvező változás állt be a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat dzsesszlemezek-kiadási politikájában. Szaba­dabb utat kapott a műfaj, a korábbinál jóval több lemez készülhetett Nyolcévi vára­kozás után a második (!) le­mezével jelentkezhetett pél­dául Szabados György, a legeredetibb   hangú magyar dzsesszmuzsikus. Albuma az Adyton címet kapta. Az elne­vezés többértelmű: görögül „legbelső szentélyt" jelent, de egyúttal utal az ihlető köl­tőre, Ady Endrére és a tone-ra, a hangra is. A nem könnyen befogadható zene egy szuverén gondolkodó öntör­vényű világába vezeti a hall­gatót. A szeptettre írt monu­mentális, háromtételes cím­adó kompozíció, majd a trió­val előadott Világpor és Tánczene világosan jelzik Szabados kapcsolódásait a magyar népzenéhez és kultú­rához, de mutatják igényét arra is, hogy mindezt egye­temesebb összefüggésekbe he­lyezze. A lazán szerveződő szabad improvizációk, illetve a szigorúan kötött részek vi­szonya pedig a „muzsikus én" tudatos és ösztönös olda­lainak egy­másrautaltságát hangsúlyozza. Sorskérdések­ről szól Szabados György lemeze, s ilyen érte­lemben fö­lötte áll a megrögzött műfaji kategóriáknak. ZENE – így, nagybetűkkel.

Nem érint ilyen mély prob­lémákat, de a maga nemében tisztes, sőt igen jó lemez a Kaszakő együttes első albu­ma. Az Édenkerten tagadha­tatlanul érződik a dzsessz-rock stílus nagyjainak hatása, de csak annyira, hogy ne legyen zavaró. Amúgy ötletes té­mák, ügyes hangszerelések és szólók, s a latin ritmusok iránti erős érzék jellemzik a Kaszakő játékát. Az együt­tes meghatározó egyénisége a gitáros László Attila és a bil­lentyűs Csanyi Zoltán.

(Popzene) Az ifjúsági zené­nek mindig is jellegzetessége volt kétarcúsága: egyrészt nemzedéki önkifejező szán­déka, másrészt gondtalan semmit mondása. Az őszi popkínálatban mindkét felfogásra akad példa. A rövid idő alatt sztárzenekarrá elő­lépett R-GO például egy si­keres üzleti felismerésnek köszönheti diadalát: rájöt­tek, hogy trópusi légiós ruhá­ban eddig Magyarországon senki nem énekelt popzenét. A felfedezést tett követte, ze­nei alapul pedig a hajdan volt szambát, mambót és társait választották hozzá. Hegy ennek mi köze van a rock­zene egykori nemes törekvé­seihez? Ki törődik ezzel, amikor oly sűrűn nyílik a hanglemezboltok ajtaja?

A Hobo Blues Band har­madik lemezét ugyanakkor alighanem jóval kevesebben keresik. S ennek nemcsak az az oka, hogy ez a zenekar közölni akar valamit, hanem az is, hogy ezt egyre komo­rabban és áttételesebben te­szi. Súlyosabb, olykor himnikus hangvételű, keserűség­ben fo­gant lemez a HBB újabb opusza. Az első oldal bluesokat tartalmaz a hagyo­mányoknak meg­felelően, a második a nagyobb szabad­ság jegyében fogant. Alap­vetően meghatározza az anyag minőségét a remek rock-gitáros, Tátrai Tibor já­téka. És furcsa: minél csi­szoltabb a HBB zenéje, an­nál zavaróbbnak érezzük Föl­des László énektudásának fo­gyatékosságait. Persze, Föl­des nélkül nem HBB a HBB; ő ad neki szellemet és tartal­mat: hangot. Ezt már így kell tu­domásul venni.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)