A távolodó (Gerry Mulligan)
Ismét elhalt egy hangszer hangja. Ez az instrumentum nem akármi, hanem a mély, öblös hangú baritonszaxofon volt, amelyet Gerry Mulligan tett a modern jazz számára par excellence szólóhangszerré. Szikár, szakállas alakja többé nem vonzza magára a tekinteteket a koncertpódiumokon, de baritonjának hangja a jazztörténet kitörölhetetlen része lett.
Ó, azok a bohém ötvenes évek Amerika keleti és nyugati partjain! Magyarország az első hároméves tervet teljesítette, amikor Miles Davis, a mindig újat kereső trombitás úgy döntött, hogy szakít a nyughatatlan, izgága bebop stílussal, s valami más, nyugodtabb, visszafogottabb zenét hoz létre. Ez lett a cool stílus, a mérvadó lemez pedig a Birth of the Cool, azaz A cool születése. A jazzben addig különlegességnek számító, ritkán használt fúvós hangszerek (franciakürt, tuba) mellett az első cool-lemez hangpalettáján ott volt a baritonszaxofon is. Gerry Mulligan itt szerzett egy csapásra nevet magának a jazz világában, nemcsak szólistaként, hanem híressé vált számok (Jeru, Godchild, Venus de Milo) szerzőjeként is. Így tette át székhelyét a nyugati partra, Los Angelesbe, ahol a bársonyos hangú Chet Baker trombitással megalakította legendássá vált, zongora nélküli kvartettjét, amelyet aztán a West Coast stílus megtestesítőjeként tartottak számon. A kvartett játékmódja valóban újat hozott a jazzbe. A harmóniai támasz nélkül, szabadon szárnyaló szólamok át- és átszőtték egymást, Mulligan és Baker tökéletes beleérzéssel ellenpontozták a másik játékát. A híresen megbízhatatlan Baker nem volt könnyű eset, a két muzsikus útjai ezért tizenegy hónap elteltével szétváltak, de Mulligan később Bob Brookmayer harsonással és Paul Desmond altszaxofonossal többször újjáélesztette jellegzetessé vált formációját.
A baritonos azonban nem érte be a kvartett nyújtotta lehetőségekkel. Pályáját nagyzenekari hangszerelőként kezdte, és időről időre visszatért ehhez a szenvedélyéhez. 1960-ban 13 tagú koncertzenekart szervezett, amely hangszerelési zsenialitásának minden jegyét magán viselte: a hangzás finoman kidolgozott belső arányai, visszafogott dinamika, gondos egyensúlyozás, könnyeden swingelő ritmus és természetesen a baritonszaxofon vezető szerepe jellemezték. 1974-ben megismételte a bravúrt, újabb, hasonló karakterű zenekart, 1980-ban pedig már húsztagú együttest szervezett, de megkísértették az elektronikus technikai lehetőségek is. Mindeközben olyan, teljesen különböző beállítottságú muzsikusokkal is játszott, mint Thelonious Monk, Dave Brubeck vagy Johnny Hodges.
Mulligan a modern jazz legsokoldalúbb előadói közé tartozott. A beboptól a coolon át a dixielandig minden stílusban és formációban otthonosan mozgott, a változatosság életeleme volt. Egyéniségéből, sajátos hangszeréből következett, hogy jóllehet swingben gyökerező szaxofonstílusa nem mutatott különlegesen eredeti vonásokat, mégis a hangszer Harry Carney (Duke Ellington baritonosa) óta legjelentékenyebb mesterévé vált. Zenei öröksége mennyiségben is tetemes, rengeteg hanglemezt hagyott maga után. Közülük is kiemelkedik a Gerry Mulligan and Chet Baker (Prestige), a Jeru (CSP), a Freeway (Blue Note), a Presenting the Gerry Mulligan Sextet (Emarcy), a What Is There to Say (CSP), a California Concerts (Pacific), az At Storyville (Pacific), a Concert Jazz Band at the Village Vanguard (Verve) és a The Age of Steam (A and M).
A krónikák megállapíthatják: Mulligannel az ötvenes évek nagy nemzedékének egyik utolsó jelentős tagja távozott a jazz színpadáról.
(Hajdú-bihari Napló, 1996)