Az élmezőnyben a helyzet változatlan (Down Beat kritikusi lista)
A világ dzsessz-szaklapjai közül a több mint hat évtized múltra visszatekintő amerikai Down Beat vívta ki a legnagyobb tekintélyt. A Chicagóban szerkesztett havilap nemcsak híreket, interjúkat, portrékat, elemzéseket, kritikákat közöl, de évente kétszer szavazólistákat is: augusztusban a kritikusok, decemberben az olvasók véleménye alapján közű a szakmailag legjobbnak tartott, illetve legnépszerűbb muzsikusok névsorát.
Az idei kritikusi szavazás, melyre százhúsz amerikai és húsz külföldi kritikus kapott meghívást, kevés meglepetést hozott. Megőrizte vezető helyét Phil Woods (altszaxofon), Sonny Rollins (tenorszaxofon), Steve Turre (harsona), Don Byron (klarinét), James Newton (fuvola), Dave Holland (bőgő), Joe Zawinul (elektromos billentyűsök), Bobby Hutcherson (vibrafon), Regina Carter (hegedű), Kurt Elling és Cassandra Wilson (ének), Trilok Gurtu (ütőhangszerek), Toots Thielemans (szájharmonika) és B. B. King (minden blueskategória). Az év művésze címet Joe Lovano tenorszaxofonos nyerte el, akinek 52nd Street Themes című lemeze a második helyen végzett. Az év lemeze cím birtokosa az önálló albummal tíz év után jelentkező Andrew Hill zongorista, míg az év lemezkiadója a Blue Note lett. Érdekes fordulatot hozott a szopránszaxofonosok versenye, amelyben Wayne Shorter visszaszerezte elsőségét a huszonegy éven át uralkodó Steve Lacyvel szemben. Hasonló sikert könyvelhet el Jimmy Smith orgonista, aki harmincnyolcadik alkalommal végzett az első helyen.
Vannak természetesen „új" nevek is az élmezőnyben. Ilyen Roy Haynes (dob), az Italian Instabile Orchestra, illetve az Either/Orchestra (nagyzenekar), Dave Douglas (trombita és zeneszerzés), Maria Schneider (hangszerelés), Medeski, Martin, Wood (elektromos együttes), Dave Holland (akusztikus együttes), Mingus Big Band (nagyzenekar), James Carter (baritonszaxofon), Keith Jarrett (zongora), holtversenyben John Scofield és Bill Frisell (gitár), Steve Swallow (basszusgitár). Érdemes figyelni a kislistára, a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek rangsorára is. A kiugró muzsikus ezúttal Chris Potter, aki az év művésze és tenorszaxofonosa címet is kiérdemelte. E mezőnyben végzett az élen Hugh Ragin (trombita), Avishai Cohen (bőgő), Don Sickler (hangszerelés), Charlie Hunter (elektromos együttes), Brad Mehldau (akusztikus együttes), Greg Osby (altszaxofon), Steve Davis (harsona), Michael Moore (klarinét), Jane Bunnett (fuvola), Joe Locke (vibrafon), Danilo Perez (zongora), Larry Goldings (orgona), Wayne Horwitz (elektromos billentyűsök), Kurt Rosenwinkel (gi-tár), Billy Kilson (dob), Andy Bey és Patricia Barber (ének).
A Down Beat kritikusi listájának közlése fontos epizód az év dzsesszeseményeinek sorában. A helyezés jelentősen befolyásolja az érintett előadók megítélését, piaci lehetőségeit. A szavazásba egyre nagyobb számban bevont külföldi szakírók jelenléte nem változtat a tényen, hogy a dzsessz az Újvilágból nézve ma is elsősorban amerikai művészetnek számít. Európai muzsikusok, ha egyáltalán kapnak szavazatot (John Surman, Evan Parker, Tornász Stanko), a „futottak még" kategóriában szerepelnek. Kelet-Európa végképp kívül esik a szavazók horizontján: a térség dzsesszének emancipálódása a jelek szerint a távoli jövő zenéje.
(Magyar Nemzet, 2001)
A Down Beat története során először magyar szerzőt is meghívott az éves kritikusi szavazására: az amerikai dzsessz-szaklap Turi Gábort, a Magyar Nemzet és a Gramofon szakíróját kérte fel magyar közreműködőként a jelölésre.