Blue note, avagy a nem tiszta hang
A blue note hangjegyek a blues-skála alapját képező bővített tercet és szeptimet jelölik, az európai fül számára kissé „tisztátalanul" szóló hangokat, amelyeknek a dzsesszben fontos szerepük van. A dzsessz történetének elévülhetetlen része a Blue Note amerikai lemeztársaság tevékenysége, amelynek révén a negyvenes évektől kiváló felvételek egész sora őrződött meg az utókor számára.
Az alapítók halála után válságba került cég a nyolcvanas években főnixmadárként emelkedett fel hamvaiból, és a régi hanganyagok újrakiadása mellett új felvételek megjelentetésére is vállalkozott.
A Magyarországon is forgalmazott régi újdonságok vagy az új régiségek között két neves dzsesszmuzsikus keze nyomával is találkozhatunk. Cannonball Adderly, a férfikora delén eltávozott altszaxofonos talán legjobb, élő albuma volt az 1966-ban rögzített Mercy, Mercy, Mercy (Kegyelem), amely immár CD-alakban is elérhetővé vált. Adderly, a dzsessz tékozló gyermeke a hatvanas években nem John Coltrane és más avantgárd pályatársak küzdelmes, a dzsessz határait feszegető útját választotta, hanem a dallamosság és a világosan tagolt ritmika képviselőjeként népszerűsítette ezt a zenei gyakorlatot. Az ő nevével azonosították a '60-as években a soul-(lélek) dzsessz kialakulását. A Mercy, amelynek másik szólistája trombitán öccse, Nat, ennek pazar dokumentuma: szinte mágikus témák, sodró lendületű improvizációk és felszabadult klubhangulat emelik magasan a kor átlaga fölé. Figyelemre méltó, hogy Adderly sikerében meghatározó része volt a címadó dalt is szerző, Európából, közelebbről Ausztriából áttelepült fehér muzsikusnak, Joe Zawinulnak.
Ugyancsak a '60-as évekből, közelebbről 1963-ból származik a modern B3-as Hammond orgonastílus kialakítójának, mindmáig legjelentősebb mesterének I’m Movin On (Odébbállok) c. trióalbuma. Voltak évtizedek, amikor Jimmy Smith neve egyet jelentett a hangszerrel, a nagyzenekari hangzásokat felváltó gyors bebop-futamai új zsinórmértéket szabtak meg a dzsesszben. Ugyanakkor érdekes, hogy miközben mindenki elismeri hangszeres és rögtönzőképességeit, hatalmas életművében kevés a dzsessztörténeti szempontból is meghatározó jelentőségű hanglemez. Legkedveltebb és legsikerültebb formációja a trió, ez hallható a témáiban, hangvételében változatos I'm Movin' On CD-n is, amelyen Grant Green gitáros és Dave Bailey dobos voltak a partnerei. Smithnek a kisujjában van a dzsessz valamennyi eszköze, de Black Talk (Fekete beszéd) című saját szerzeményében ennek demonstrálásánál többre, a hangszínekkel történő kísérletezésre is vállalkozott. Greennel, a Blue Note házi gitárosával ez volt első és utolsó találkozása, az orgonista nem sokkal ezt követően átigazolt a Verve céghez.
A dzsessz nem az a zene, amelyet dinasztikus vonások jellemeznének, de mint minden szakmában, itt is akadnak gyerekek, akik apjuk nyomdokaiba lépnek. Ha a sok szabálytalan dzsesszhős között létezik legszabálytalanabb, akkor Thelonious Monk zongorista, a modern dzsessz egyik atyja az volt. Fia, T. S. Monk dobos visszájára fordította a közmondást: kissé messze esett a fától. Sokáig rhythm and blues zenekarokban muzsikált, míg a Blue Note, talán az apa egykori első önálló felvételei iránti tiszteletből, 1991-ben egyengetni kezdte a korántsem fiatal, ma 46 éves sarj útját is. A T. S. Monk Bandnek négy év alatt immár a harmadik CD-je jelent meg: precízen hangszerelt, változatosra szerkesztett, keményen swingelő, de az atya eredetiségét meg sem közelítő hardbop anyag. A szextett az évek során csak egy helyen módosult, volt ideje összeérni, a szólisták (Don Sickler trombita, Bobby Porcelli és Willie Williams szaxofonok, fuvolák) kitűnőek. A Blue Note a stílus felvállalásával kétségtelenül hidat vert saját múltja és jelene közé (EMI-Quint).
(Magyar Nemzet, 1995)