Blue note, avagy a nem tiszta hang

A blue note hangjegyek a blues-skála alapját képező bővített tercet és szeptimet jelölik, az eu­rópai fül szá­mára kissé „tisztátalanul" szóló han­gokat, amelyeknek a dzsesszben fontos szerepük van. A dzsessz történetének elévülhetetlen része a Blue Note amerikai lemez­társaság te­vékenysége, amelynek révén a negy­venes évektől kiváló felvételek egész sora őrző­dött meg az utókor számára.

Az alapítók halála után válságba ke­rült cég a nyolcvanas években főnix­madárként emelkedett fel hamvaiból, és a régi hanganyagok újrakiadása mellett új felvé­telek megjelentetésére is vállalkozott.

A Magyarországon is forgalmazott régi újdonságok vagy az új régiségek között két neves dzsesszmuzsikus ke­ze nyomával is találkozhatunk. Cannonball Adderly, a férfikora delén eltá­vozott altszaxofonos talán legjobb, élő albuma volt az 1966-ban rögzített Mercy, Mercy, Mercy (Kegyelem), amely immár CD-alakban is elérhető­vé vált. Adderly, a dzsessz tékozló gyermeke a hatvanas években nem John Coltrane és más avantgárd pálya­társak küzdelmes, a dzsessz határait feszegető útját választotta, hanem a dallamosság és a világosan tagolt rit­mika képviselőjeként népszerűsítette ezt a zenei gyakorlatot. Az ő nevével azonosították a '60-as években a soul-(lélek) dzsessz kialakulását. A Mercy, amelynek másik szólistája trombitán öccse, Nat, ennek pazar dokumentu­ma: szinte mágikus témák, sodró len­dületű improvizációk és felszabadult klubhangulat emelik magasan a kor át­laga fölé. Figyelemre méltó, hogy Adderly sikerében meghatározó része volt a címadó dalt is szerző, Európá­ból, közelebbről Ausztriából áttelepült fehér muzsikusnak, Joe Zawinulnak.

Ugyancsak a '60-as évekből, köze­lebbről 1963-ból származik a modern B3-as Hammond orgonastílus kialakí­tójának, mindmáig legjelentősebb mesterének I’m Movin On (Odébbál­lok) c. trióalbuma. Voltak évtizedek, amikor Jimmy Smith neve egyet jelen­tett a hangszerrel, a nagyzenekari hangzásokat felváltó gyors bebop-futa­mai új zsinórmértéket szabtak meg a dzsesszben. Ugyanakkor érdekes, hogy miközben mindenki elismeri hangsze­res és rögtönző­képességeit, hatalmas életművében kevés a dzsessztörténeti szempontból is meghatározó je­lentősé­gű hanglemez. Legkedveltebb és legsi­kerültebb formációja a trió, ez hallható a témá­i­ban, hangvételében változatos I'm Movin' On CD-n is, amelyen Grant Green gitáros és Dave Bailey do­bos voltak a partnerei. Smithnek a kisujjában van a dzsessz valamennyi eszköze, de Black Talk (Fekete beszéd) című saját szerzeményében ennek de­monstrálásánál többre, a hangszínek­kel történő kísérletezésre is vállalko­zott. Greennel, a Blue Note házi gitáro­sával ez volt első és utolsó találkozása, az orgonista nem sokkal ezt követően átigazolt a Verve céghez.

A dzsessz nem az a zene, amelyet dinasztikus vonások jellemeznének, de mint minden szakmában, itt is akadnak gyerekek, akik apjuk nyom­dokaiba lépnek. Ha a sok szabálytalan dzsesszhős között létezik legszabálytalanabb, akkor Thelonious Monk zongorista, a modern dzsessz egyik atyja az volt. Fia, T. S. Monk dobos visszájára fordította a közmondást: kis­sé messze esett a fától. Sokáig rhythm and blues zenekarokban muzsikált, míg a Blue Note, talán az apa egykori első önálló felvételei iránti tiszteletből, 1991-ben egyengetni kezdte a koránt­sem fiatal, ma 46 éves sarj útját is. A T. S. Monk Bandnek négy év alatt immár a harmadik CD-je jelent meg: precízen hangszerelt, változatosra szerkesztett, keményen swingelő, de az atya eredeti­ségét meg sem közelítő hardbop anyag. A szextett az évek során csak egy he­lyen módosult, volt ideje összeérni, a szólisták (Don Sickler trombita, Bobby Porcelli és Willie Williams szaxofo­nok, fuvolák) kitűnőek. A Blue Note a stílus felvállalásával kétségtelenül hi­dat vert saját múltja és jelene közé (EMI-Quint).

(Magyar Nemzet, 1995)