Dzsessz a csatorna túlsó partján (London)
Párizs, Amszterdam és Koppenhága is jó eséllyel pályázhatna az Európa dzsesszfővárosa címre. Ilyen verseny ugyan nincs, de ha meghirdetnék, a győztes alighanem másik jelentkező, London lenne.
A leghíresebb klub
A La Manche csatorna, avagy az English Channel nem virtuális jelenség. Innen nézve az Egyesült Királyság Európa szerves része, a csatorna másik oldalán azonban ma is kontinensnek vagy tengerentúlnak nevezik és látják szárazföldünket. A víz, ha kell, elválaszt, ha kell, összeköt – nemcsak Európával, hanem Amerikával is. A rendszeres hajóközlekedés, no meg a közös nyelv miatt az Újvilágban keletkezett dzsesszmuzsika hamar megjelent és gyökeret vert a szigetországban, s az újdonságokra fogékony britek és az egykori gyarmatbirodalomból folyamatosan érkező bevándorlók egyvelege a zene kimeríthetetlen forrása lett. Az 58 milliós, fejlett és szervezett dzsesszkultúrával bíró országban ma is sokkal több jó zenész van, mint ahányat a csatornán innen ismerünk.
Bár a népesség döntő többsége Nagy-Britanniában sem a fővárosban él, kulturális értelemben London az eredő és a meghatározó. Itt székelnek a lemez- és könyvkiadók, a dzsesszmagazinok szerkesztőségei, itt vannak a zenei szervezetek, a vezető zeneoktatási intézmények, és itt található a legtöbb klub, ahol rendszeresen élő zenét lehet hallgatni. Nincs nap, hogy tucatnyi vonzó, élő program között ne válogathatna a közönség. A kiemelt koncertek helyszíne a South Bank Centre és a Barbican Centre. Vannak klubok – mint a leghíresebb, gyakran amerikaiakat is felléptető Ronnie Scott’s, a Pizza Express, a Club 606 –, amelyek napi nyitva tartással, étel- és italszolgáltatással, szigorúan üzleti alapon működnek. Vannak olyanok – például a Vortex, a Club Oto, a Bull’s Head –, amelyekben a zenehallgatás áll a középpontban, és akadnak olyan helyek is, amelyekben hetente vagy ritkábban adnak teret a dzsessznek. A közreműködők köre elsősorban a (fiatal) brit muzsikusokból kerül ki – van miből válogatni. A két legfontosabb tájékozódási forrás, az internetről is letölthető Jazz in London havonta 16 oldalon, a Time Out pedig heti bontásban ajánlja a koncerteket és helyszíneket.
Stan és Clark Tracey cigarettaszüneten
The Bull’s Head, Barnes, szombat este. A Themze kanyarulatában, Délnyugat-Londonban található pubban békés helyi polgárok kortyolgatják söreiket. A koncert a hátsó Yamaha-teremben zajlik. Hatvanan-hetvenen lehetünk a száz főt befogadó teremben, hátul az egyik sarokban kis bárpult, a színpadon a brit dzsessz nagy tiszteletnek örvendő személyisége, a 83 éves Stan Tracey és kvintettje, amelyben a fia, Clark dobol. A zongorista fáradt benyomását kelt, feszes szerkezetű, szellemes post-bop szerzeményei azonban – mindenekelőtt a két fiatal szaxofonos, Simon Allen és Paul Booth lendületes szólói révén – erőtől duzzadó előadásban szólalnak meg. „Szeretek itt játszani” – mondja az idős mester a szünetben, cigarettára gyújtva –, „jó a terem, a zongora, a közönség; otthon érezzük magunkat.”
Club 606
A Chelsea negyedben fekvő Club 606 jellegtelen, vörös téglás épületét sem könnyű megtalálni. „Foglaltam asztalt?” – kérdezi a pincehelyiségből kikukucskáló Steve Rubie klubvezető, maga is muzsikus. Időnként magyarokat is felléptet, pár napja szerepelt itt újra szép sikerrel Bolla Gábor szaxofonos és együttese. A színpaddal szemben, egy hátsó traktusban kapok helyet. Alkoholos italokat, tehát sört sem szolgálnak fel, ha vacsorát nem rendelek. Ide 150-en is beférnek, az igazi klubhangulatot árasztó termet fiatalok töltik meg, esznek, isznak, de azért a zenére is figyelnek. Patrick Woods együttese játssza melodikus, ritmusközpontú zenéjét, a szaxofont Mark Lockheart fújja, akit az év zenészének választottak 2010-ben.
Néhány sarokkal arrébb, a híres King’s Roadon országos tehetségkutató verseny döntőjét hirdeti a plakát. A Pheasantry nevű pizzéria alagsori éttermében a Musicians’ Company egyesület tagjai szavaznak a színpadon muzsikáló hat fiatal valamelyikére. Magam is kitöltöm a cédulát, és visszaigazolásként hallgatom az eredményhirdetést: Nathanial Facey színes bőrű szaxofonos lett a győztes. Mást is ünneplésben részesítenek: a társaság életműdíját a kiváló énekesnő, Norma Winston veheti át, aki Nikki Iles zongorista rögtönzött kíséretével egy szép ballada érzelemdús előadásával köszöni meg a gesztust.
A Vortex
Annak, aki a dzsessz kísérletező irányzataival is találkozni akar, város túlsó felébe, Északkelet-Londonba kell utaznia. Az avantgárd zene első számú bázisa a két-három éve létrejött Club Oto, míg a Vortexben dzsessz- és világzenei programok váltják egymást. Utóbbi téglalap alakú, üvegfalú, minimalista épület, földszintjén pub, emeletén 60 fő befogadására alkalmas, kis asztalokkal telezsúfolt klub, amelynek ezen az estén a 15 tagú belga Flat Earth Society a vendége. A szabad rögtönzéseknek is teret adó egyedi, formabontó, ironikus programot nagy tetszéssel fogadja az otthonos közönség. Lám, az angolok nemcsak játszani, hanem hallgatni is tudják a (jó) dzsesszt.
(Magyar Nemzet, 2010)