Egy jazzmuzsikus reinkarnációja (Oscar Peterson)

 

Oscar Peterson, 1925-2007

Óriás volt. Hatalmas termete tekintélyt parancsolt, színpadi jelenléte lenyűgözte a nézőket. Olyan terjedelmes életművet hagyott maga után, mint kevesen a jazzben. Nagy utat tett meg: a montreali fekete gettóból a világ legünnepeltebb koncertpódiumaira jutott. Neve már az 50-es években fogalommá vált, a szélesebb közönség szemében egyenlő lett a jazz szino­ni­májával. Bármerre járt, a legnagyobbakat megillető tisztelet és elismerés övezte. Oscar Peter­son távoztával egy legendás muzsikust veszített a jazzvilág.

Tehetsége korán megmutatkozott, hírét Count Basie terjesztette az amerikai muzsikusok között. Pályájának sorsdöntő éve 1949, amikor Norman Granz, a Jazz at the Philharmonics sorozat mentora és szervezője felfedezte, és lehetővé tette, hogy az utazó örömzene-truppokban a jazz élő klasszikusaival lépjen pódiumra. A híres JATP-sorozatnak az ő triója lett a házi ritmusszekciója. Legkedveltebb formációjának három változata is beírta nevét a jazz történetébe: az elsőt Herb Ellis gitárossal és Ray Brown bőgőssel alakította, a máso­dikban Ray Brown és Ed Thigpen dobos, a harmadikban Joe Pass gitáros és Niels-Henning Örsted Pedersen dán bőgős volt a partnere. Emellett a legkülönfélébb felállásban szerepelt a szólótól a duón át a big bandig. Lemezeinek se szeri, se száma: akadt olyan év, amikor hat albuma jelent meg.

Mi volt a titka? Nem az újító, az ismeretlen terrénumok iránt vonzódó muzsikusok közé tartozott. Megtalált világát, játéktechnikáját csiszolta, fejlesztette tovább az évtizedek során. Korán kialakult stílusa valahol a swing és a bebop közötti mezőben helyezi el. Értett a közönség nyelvén, virtuóz billentése, kifogyhatatlan improvizációs készsége, lendületes szvingelése mindenütt lelkes fogadtatásra talált. Kitüntetett médiafigyelem kísérte, fellépései esemény számba mentek még akkor is, amikor az 1993-ban elszenvedett súlyos infarktust legyőzve, meggyengült balkézzel tért vissza a pódiumra.

Zenéjének kritikai megítélésébe azonban disszonáns hangok is vegyültek. Rendkívüli képességeit, játékintelligenciáját, előadásmódjának vitalitását senki nem kérdőjelezte meg, de a tetszetős felszín mögött többen hiányolták a mélyebb tartalmakat. Az angol Max Harrison szerint Peterson inkább a zongorázásra, mint a zenélésre összpontosított, gyakran bevett formulákkal dolgozott, rögtönzései olykor a témától független, céltalan formát öltöttek, szvingje pedig mechanikusan zakatolt. Az ugyancsak angol Burnett James nem az eredeti zenei gondolkodást helyettesítő bravúros technika csillogtatásában, hanem a művészi integritás hiányában, a zongorista stílusában rejlő egyszerű tisztaság és szépség elfedésében, a populáris megoldások kultiválásában látta a problémát. Whitney Balliet a New Yorker magazinban 1966-ban azt írta, hogy Peterson játéka Art Tatum, Teddy Wilson és Nat King Cole hagyatékából kikevert pudding, amit újra és újra megetet hallgatóival. Jimmy Smith orgonista, amikor először hallott egy Peterson-lemezt, fehér embernek vélte, aki úgy megtanult zongorázni, hogy azt hiszi, feketének hangzik. A legelutasítóbb Miles Davis volt, aki kijelentette: „Oscartól rosszul leszek, mert mindenkit másol. Még a blues-t is tanulnia kellett játszani”.

Voltak másfajta szakmai vélemények is. A jazz aranykorának legnagyobbjaival játszott együtt, ami önmagában értékmérő. Feltétlen híve volt a nagy tekintélyű Leonard Feather kritikus is, aki egyszer a reinkarnációjára vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy másik életében Oscar Peterson szeretne lenni. Hogy a megidézett mi szeretett volna lenni, azt már soha nem fogjuk megtudni. Csak gyaníthatjuk: Oscar Peterson. Az a zongorista, kevesek egyike, aki milliók körében tette kedveltté a jazzt. S akinek zavarba ejtően gazdag életművében, kockázat nélkül megjósolhatjuk, az utókor is szép számban találhat olyan felvételeket, amelyek hallgatása száz év múlva ugyanazt az élvezetet nyújtja majd, mint ahogyan történt az a közönség szeretetétől kísért, hosszú élete során.

Ez lesz Oscar Peterson igazi reinkarnációja.

(Gramofon, 2008/1)