Ellington herceg és a dzsessz (Duke Ellington: Mindenem a muzsika)
A dzsessz kedvelőinek örömére tavaly Magyarországon is kiadták Duke Ellington 1973-ban megjelent Mindenem a muzsika című önéletírását.
A vaskos, 450 oldalas könyv századunk egyik legkiemelkedőbb dzsesszmuzsikusának világába enged bepillantást. Ellington komponistaként és zenekarvezetőként egyaránt piros betűkkel írta be nevét a dzsessz nagykönyvébe.
Meglepetések érik az olvasót, ha a kötetet kezébe veszi. Hiába számít ugyanis arra, hogy Duke Ellington életének főbb állomásaival ismerkedhet meg: ehelyett látszólag rendezetlenül egymás mellé illesztett portrék, történetek, úti élmények sorát kapja. Amiből, hogy-hogy nem, mégiscsak kibontakozik a szerző emberi arcmása.
Duke Ellington élete csaknem egybeesik a dzsessz elterjedésével. A dzsesszmuzsikusok többségével ellentétben Ellingtont jól szituált polgári környezet bocsátotta útjára, sohasem kellett igazán küzdenie a megélhetésért, ezért nem csodálható, hogy kialakult benne valamiféle arisztokratikus magatartás, vonzódás a nevekhez, rangokhoz (Duke = herceg), az elegáns ruhákhoz és az előkelő szállodákhoz. Tulajdonképpen furcsállható, hogy ilyen allűrökkel valaki a zene mellett kötelezi el magát, de úgy látszik, mindez csupán külsőség, és a lényeg a hajlam és az érzés, mert az nem tagadható, hogy Duke Ellington zseniális muzsikus volt, akit az egész világ ünnepelt New Yorktól Moszkváig. Ő persze tudatában volt nagyszerűségének, és ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartotta. Így lehetett a komponálással is, mert munkamódszeréről sehol nem ejt egy szót sem, legfeljebb annyit, hogy ezt a szvitet nem nyolc, hanem négy óra alatt komponálta meg. Rendkívül büszke volt arra is, hogy az övé az egyetlen zenekar a világon, amely állandóan úton van, és soha nem tart pihenőt. Valószínűleg alapvetően vándortermészet húzódott meg benne, amely természetesen nem vetette meg a világi örömöket és a kényelmet.
A nagyság és a gyermetegség férhetett meg lelkében békés egységben: ahogyan muzsikustársairól, saját életének szakaszairól vagy egy-egy tulajdonságáról ír, egyszerre lenyűgöző és megmosolyogni valóan naiv. Ha nem lenne mögötte fedezetként zenei életműve, akkor zavarba ejtene ez a tény; így viszont élvezettel és haszonnal forgathatják könyvét mindazok, akik kíváncsiak arra, miképpen látja önmagát és a dzsessz történetét a század legjelentősebb dzsessz-szerzője.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)