Európai jazz: új koordináták
A valóság létezhet művészet nélkül, de a művészet nem nélkülözheti a valóságot. A nyolcvanas évek végén, a kommunizmusnak nevezett világtörténelmi utópia összeomlása megnyitotta az utat Európa politikai, gazdasági, kulturális térképének újrarajzolása előtt. A földindulásszerű változások az egységesülő Nyugat és az atomjaira hulló Kelet ellentétének erőterében bontakoztak ki.
Az új érdekszférák nem hagyták érintetlenül a világközösség ábrándjainak bűvkörében tevékenykedő Nemzetközi Jazz Szövetséget sem. Az UNESCO által is elismert, magát „esernyő" testületként definiáló szervezet globális igénnyel lépett fel a jazzmuzsikusok ügyének képviseletében. 199l-re azonban kiderült: az egyetemes jazz-szempontok helyébe regionális érdekek jelentkeztek, a „világ-egész" ideológiája nemes, de tartalom nélküli eszmévé vált.
Az esztendő őszén Stockholmban konferenciára gyűltek össze a továbblépést sürgető európai muzsikusok, szervezők, kritikusok, s a találkozó megkongatta a vészharangot a Nemzetközi Jazz Szövetség fölött. Amint a szövetség lapja, a Jazz Fórum kritikusan megállapította, a szervezet „túl tágas és laza volt ahhoz, hogy hatékony lehessen, céljai túl általánosak, anyagi forrásai vékonyak ahhoz, hogy a legelemibb adminisztratív igényeket is kielégítsék.,,
Mindezek a fogyatékosságok azonban még nem vezettek volna a fölöslegesség érzéséhez, ha a politikai átalakulással párhuzamosan nem jelentek volna meg az új (vagy nem is olyan új?) jazzérdekek.
Nem történt más, mint hogy az európai jazz megrázta magát, és fölvette a kesztyűt az amerikai jazz kihívásával szemben. Olyannyira nyomasztó lett ugyanis az amerikai jelenlét az öreg kontinens fesztiváljain, klubjaiban, hogy az már az európai jazzmuzsikusok oxigén-utánpótlását veszélyeztette. A sznobizmus által is táplált Amerika-mánia az értékrend felbomlásához, kitűnő európai muzsikusok mellőzéséhez, alulértékeléséhez vezetett. Miközben egyes európai országokban a jazz hosszú, belső harcok árán megbecsült helyet vívott ki magának a kultúra szerkezetében, a hazai muzsikusok továbbra is másodrendűnek minősültek amerikai kollégáik társaságában.
A kirekesztettség szükségszerűen meghozta az összefogás, a közös európai érdekképviselet, koncertszervezés, menedzselés gondolatát. Ellentmondásosnak tűnhet, valójában természetes, hogy a formálódó új Európai Jazz Szövetség létrehozásában a megszűnő Nemzetközi Jazz Szövetség több elnökségi tagja vesz részt. Végtére ők is elsősorban (nyugat)európaiak...
Ebben az ésszerű folyamatban nagy kérdés, hogy milyen lehetőségek jutnak Közép-Kelet-Európa jazz muzsikusainak. Eddig a vasfüggöny és a vízumkényszer zárt el bennünket a kontinens nyugati félétől. Kevés a remény arra, hogy a politikai drótakadályok felszámolása zöld utat nyit a mégoly kvalitásos, ám a közösségen kívül eső jazzművészet előtt. A Közép-Kelet-Európai jazz most kettős szorításban vergődik: pánikszerűen igyekszik szabadulni a múltjától, és felzárkózni-csatlakozni az önvédelemre berendezkedő Nyugat normáihoz. A koordináták adva vannak: négy évtized mellőzöttsége, majd megtűrtsége után előttünk a Nyugat másfajta védőhálói. S még csak amerikaiak sem vagyunk. Hol az a jós, aki megjövendöli, hogy annyi megpróbáltatás után a közép-kelet-európai és magyar jazz számára mikor jön el a természetes létezés állapota?
(A Magyar Jazz Ünnepe, 1992)