Azt mondják, a vasfüggöny leomlásával új korszak köszöntött a kelet-európai jazzre.
Megszűntek a határok, a vízumkényszer sem akadályozza többé a koncertkörutakat, fellépéseket. Szabadon lehet járni, játszani, kapcsolatokat építeni, az érvényesülést nem gátolják többé szögesdrótok.
Mike Henessy, a neves angol kritikus és muzsikus a Jazz Forumban a nyugat-európai impresszáriók és jazzkedvelők körében tapasztalható vélekedésekről nyilatkozik. Idézi: "Ha felhívok egy lemeztársaságot, hogy a figyelmükbe ajánljak egy fantasztikus fiatal zenekart, az első kérdésük az: hova valók? Magyarországra, Csehszlovákiába, a Szovjetunióba – válaszolom. Köszönjük, nem – hangzik a válasz, s máris kattan a kagyló."
Henessy szerint a szóba jöhető együttesnek fiatal fekete amerikai muzsikusokból kell állnia; vagy ha nem, hát fiatal fehér amerikaiakból. Az angol, francia együttesekkel nehéz boldogulni, a kelet-európaiakat pedig legjobb, ha elfelejtjük. Ugyan milyen jazzt játszhatnak ők arrafelé?
Két év telt el a berlini fal leomlása óta. Aggodalomra nincs ok, Othellót mindig fekete magyarok alakítják az Operaházban.
(Petőfi Rádió, 1992)
