Jazz, blues és környéke (A Down Beat 75 éve)

Elmhurst. Riasztóan lerobbant negyedeken halad át a Chicago belvárosából nyugat felé tartó vonat, amíg jó órányi utazás után a kertváros állomására ér. A kihalt, vidékies megállóhoz közel esik a North Haven Road, sarkán a 102. számú házzal. Palatetős, téglalap alakú, ala­csony épület: itt székel a 75 évvel ezelőtt alapított Down Beat kiadóhivatala és szerkesz­tősége.

Valahogy nem ilyennek képzeltem ezt a helyet. New York, Soho, tetőtéri loft – inkább. Vagy Chicago, a Loop, a modern építészet valamelyik felhőkarcolója. De itt, kint a prérin, a nagyváros perifériáján, ez az igencsak szerény, jellegtelen épület? Ez volna a híres jazz szak­lap mai otthona?

Fiatalemberek fogadnak. Jason Koransky szerkesztő, Dave Zaworski társzerkesztő és Frank Alkyer, a kiadó igazgatója. Kissé tartózkodóak a messziről érkezett, ismeretlen ven­déggel szemben. Aztán oldódik a feszültség, az első, tapogatózó mondatok után kiderül: egy nyelven beszélünk. Frank egy ponton elárulja: nagyszülei magyarok voltak. CD-hegyek, könyvek, folyóiratok, plakátok mindenütt: jazzmuzsikusok arca néz ránk innen is, onnan is.

* * *

A történet persze nem itt, hanem Chicago belvárosában kezdődött. A Down Beat (jelentése: az ütem első, legsúlyosabb leütése) 1934 júliusában, nyolc oldalon, tíz cent áron Alfred J. Lipschutz biztosítási ügynök vállalkozásaként látott napvilágot. Mivel a korabeli zenei lapok – az Orchestra World és a Metronome – egyike sem tartotta fő profiljának az akkor negyed­százada létező, még mindig szubkulturális jelenségnek számító jazzmuzsika képviseletét, a novemberben másik tulajdonos kezébe került chicagói kiadvány két év alatt országosan számon tartott jazzmagazinná nőtte ki magát. Jóllehet első számai a híreken kívül semmiféle elemzést, kritikát, portrét nem közöltek, és cikkei a következő időben is fésületlen, olykor szélsőséges véleményeket tükröztek, öt éven belül elérte a 80 ezres példányszámot, amit azóta sem haladott meg lényegesen. A hektikus indulást követően a lap helyzete 1938-ban stabil­i­zálódott, amikor John Maher nyomdász vásárolta meg a kiadói jogokat, amelyek azóta is a család tulajdonában vannak.

Az amerikai versenyszellemben edződött, szigorú felfogású Maher irányítása alatt vált a Down Beat az amerikai jazz első számú hírközlő és véleményformáló magazinjává. Az első önmeghatározásban még „A muzsikusok lapja” titulus szerepelt, ami nem sokkal később „A muzsikusok bibliája” elnevezéssé változott. A 70-es években a rockzene térhódítása súlyos identitásválságot okozott a lapnál is. A nyitást nem kerülhették el; akkoriban előfordult, hogy rocksztárok szerepeltek a címlapon, ami elidegenítette a hagyományos jazzközönséget, ugyanakkor új olvasókat nyert meg a fiatalabb korosztályból. A megnevezés az utóbbi évek­ben finomodott és képlékenyebbé vált: a „Jazz, Blues and Beyond”, azaz a „Jazz, Blues és egyéb” szókapcsolatok segítenek értelmezni a főcímet, amiben mégiscsak a jazzre esik a hangsúly.

A Down Beatet ma havilapként ismerjük, holott négy évtizeden át havonta kétszer jelent meg. A nehéz időkben példányszáma a felére, 40 ezerre csökkent, munkatársi gárdája folya­matosan cserélődött, annak megfelelően, hogy milyen kiadói stratégia határozta meg a szer­kesztés elveit és gyakorlatát. Ez azonban már jazztörténelem. Az olvasót jobban érdekelheti, hogyan fest most, milyen ma a magazin. Az informatív, bár értékítéleteiben olykor vitatható All Music Guide lexikon szócikke a leghíresebb amerikai jazzorgánumnak nevezi, miközben az első számú jazzmagazinként a Washingtonban szerkesztett vetélytársat, a Jazz Times-t ne­vezi meg. Kétségtelen, hogy Amerikában senki nem ülhet sokáig a babérjain, de az is tagad­hatatlan, hogy a jazzmagazinok modelljét a folyamatosan megújuló Down Beat teremtette meg.

Frank Alkyer, a kiadó igazgatója

Egy lap értékét elsősorban a szerzői gárda határozza meg. E tekintetben a Down Beat mindig is kiemelkedett a mezőnyből. Olyanok szakértők fémjelezték egyes korszakait, mint a Count Basie-t, Billie Holiday-t, Charlie Christiant és másokat felfedező John Hammond, az Angliából áttelepült, muzsikusként is ismert Leonard Feather, a kritikus Gene Lees, a szer­kesztést később az egyetemi katedrával felcserélő Dan Morgenstern, vagy a jazz életformáról nagy beleérzéssel tudósító Nat Hentoff. A lapnak kiterjedt tudósítói hálózata révén minden nagyobb amerikai jazzközpontban van munkatársa, az éves kritikusi szavazáson pedig a világ számtalan országából érkező mintegy 120 vok alapján alakul ki a muzsikusok rangsora.  

A tájékozódás szempontjából ma is nélkülözhetetlen lap többnyire 84 oldalon, néha tematikus bővítményekkel jelenik meg. Beszámol a jazzvilág híreiről, bemutat új arcokat, portrékat közöl neves muzsikusokról, tudósít koncertekről, körkérdésekre kér választ, ismer­teti a hangszertechnikai újdonságokat, és elemzésekkel teszi közzé hangszerszólók átiratait. Népszerű találmánya a Leonard Feather nevéhez köthető, ma is kedvelt vakteszt, amelyben muzsikusok mondanak véleményt ismeretlen lemezekről. A lap fontos küldetést tölt be az iskolai jazzoktatásról készített összeállításaival, országos versenyek meghirdetésével, a jazz­kurzusok és a legjobb együttesek, előadók népszerűsítésével. Éves körképben ad áttekintést a világ nagy fesztiváljairól. Hangsúlyos része a lemezkritikai rovat, amelyben osztályzatokkal (csillagokkal) értékelik a frissen megjelent albumokat. Újabban csak a remekműveknek jár a maximálisan adható öt pont, és mert ilyen kevés akad, megszaporodott a négy- és három­csillagos lemezek száma. A Down Beat kritikái mérvadónak számítanak, mégis, a szer­kesztőség merész gesztussal az ítéletek viszonylagosságára figyelmeztet azzal, hogy az első négy lemez értékelésére négy, gyakran homlokegyenest eltérő bizonyítványt kiállító szerzőt kér fel. Ugyanez a szempont húzódik meg a kritikusi illetve közönségszavazások – augusztus, december – hátterében. A kétfajta értékrend között jelentősek az eltérések, de mindkettő meghatározó helykijelölő és orientációs hatást gyakorol a jazzvilágra.

Fontos a küllem is. A lap nagy hangsúlyt fektet a figyelemkeltő címlapra és a modern belső kialakításra. Tipográfiája mindig egy lépéssel a kor uralkodó vizuális szemlélete előtt járt. Színhasználatában, az amerikai felfogásból következő módon, időnként zenén kívüli megfontolások is szerepet játszottak. A lap a 30-as években, amikor még kockázatosnak szá­mított, kivont karddal harcolt a faji egyenlőségért. Három évtizeddel később, amikor az avant­gárd térhódítása miatt egyre több néger muzsikus került címlapjára, szembe kellett néznie a társadalmi tiltakozással és a hirdetések számának csökkenésével. Ma színgazdagság jellemzi a lapot: a 2009. novemberi szám első oldalán három dobos, Jeff ’Tain’ Watts, Lewis Nash és Matt Wilson mosolyog az olvasóra. Kettő közülük fekete.

Adódik a kérdés: kihez szól a Down Beat, és a jazz milyen felfogása tükröződik napi szerkesztési gyakorlatában?  Mivel nem támogatott, kulturális missziót teljesítő kiadványról, hanem üzleti vállalkozásról van szó, a működés elsődleges szempontja az önfenntartás, sőt a nyereségképzés. Ezt segítik elő az oldalakat nagy számban megtöltő, hangszergyártó cégek, hanglemezkiadók és fesztiválok kínálatát reklámozó felületek, amelyek egyúttal infor­má­ciókat is hordoznak. A szerkesztőség szigorúan tartja magát ahhoz az elvhez, hogy kizárólag szakmai hirdetéseknek ad teret. Mint ahogy zenei értelemben is kerüli az irány­zatosságot. Az értékekre, a jazz lényegét megtartva újító törekvésekre igyekszik figyelni. A világ minden ré­szében akadnak előfizetői, legtöbb olvasója mégis az USÁ-ban található. Ez a tény meg­határozza irányultságát: a Down Beat elsődlegesen az amerikai jazzélettel foglalkozó orgá­num, és csak kiegészítésképpen figyel a világ más részeire, így Európára. Lehet, hogy ver­senytársai – a Jazz Times, a Jazziz vagy a Cadence – magasabb példányszámot értek el, de a legnagyobb reputációja ma is a chicagói magazinnak van. Címlapjára kerülni nemcsak rang, hanem ingyen reklámmal felérő óriási lehetőség, amiben már európai együttesnek – a svéd E.S.T.-nek – is lehetett része. Mi, magyarok sem panaszkodhatunk: az utóbbi években a Dresch kvartett és a Budapest Jazz Orchestra lemezéről jelent meg elismerő kritika, a vajdasági Mezei Szilárdot pedig 2008-ban féloldalas portré ismertette meg az olvasókkal.

* * *

A látogatás tíz éve történt, és személyes vonatkozásai vannak. Akkortájt Amerikában dolgoz­tam, többször megfordultam Chicagóban is. A Down Beat szerkesztőségében kétszer jártam. Vittem magammal tucatnyi magyar CD-t, de nem születtek róluk recenziók. A szerkesztő kérésére cikket írtam Budapest jazzéletéről az európai jazzvárosokat bemutató, induló soro­zatba, amely azonban elhalt, mielőtt anyagom megjelenhetett volna. Viszont a lap felkért, hogy vegyek részt az éves kritkusi savazáson, aminek kétszer vagy háromszor eleget is tettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egyetlen magyarként az én nevem is olvasható volt a leghíresebb jazzmagazin ítészei között.

Amikor 2002-ben haza tértem, más irányú elfoglaltságaim miatt megszakadt a kap­cso­latunk. A szűkös itthoni tájékozódási lehetőségek miatt egyébként sincs mód kellő mennyi­ségű hangzásmintán követni a kinti fejleményeket, így etikátlan lett volna a folytatást eről­tetni. A telekommunikáció korszakában Amerika minden korábbinál közelebb került hozzánk – mégis elérhetetlenül távolinak tűnik.

A Down Beat havonta érkezik postaládámba. Azóta már más szerkesztők neve szerepel az impresszumban. Felütöm, beleolvasok, és ha évforduló következik, méltató cikkben róvom le előtte tiszteletemet.

(Gramofon, 2009)