John Coltrane ideje (Halálának 30. évfordulóján)

Hetven éves volna, de harminc éve halott. John William Coltrane ("Trane") 1926. szeptember 23-án az észak-karolinai Hamletben született, és 1967. július 17-én New York-ban májrák végzett vele.

A modern jazz egyik úttörő, Charlie Parkert követően a legforradalmibb szaxofonosának játéka világszerte, így Magyarországon is nagy hatást gyakorolt az új irányokat kereső nemzedékekre. Torzóban maradt, mégis hatalmas életművét hangfelvételek tucatjai dokumentálják; többüket kiemelt hely illeti meg minden idők legfontosabb jazzlemezei között.

John Coltrane nem akármilyen pályát járt be, amíg szenvedélyes kísérletezései során eljutott a free, azaz a szabad jazz formai korlátokat elvető világába. Kitűnő iskolát végzett: játszott többek között Eddie Vinson, Dizzy Gillespie, Johhnny Hodges, Thelonious Monk és Miles Davis együtteseiben, majd az ötvenes évek végén saját lemezekkel kezdett jelentkezni. 1957-ben egy lelki élmény hatására sikerrel lekűzdötte a jazzmuzsikusokat gyakran veszélyeztető alkohol- és kábítószer-függőséget, s élete utolsó évtizedében egyre magasabb zenei csúcsokat célzott meg. Mély vallásos érzülettől áthatott, kozmikus dimenziókba hatoló játéka a kifejezés lehetőségeit kutatta; a zene iránti alázata, elkötelezettsége, technikai felkészültsége és töretlen útkereső hajlama a jazztörténet meghatározó egyéniségévé avatta.

Zárkózott személyiség volt. A hétköznapokon csendes, szerény muzsikus a színpadon azonban duzzadt az erőtől, és őelőtte elképzelhetetlen intenzitással fújta hangszereit, a tenor- és a szopránszaxofont. Az 1957-ben rögzített kitűnő Blue Trane című albuma még a hard bop stílus jegyében fogant, az 1959-ben megjelent Giant Steps című lemezén azonban már zeneszerzőként és hangszeresként is önálló hangon szólalt meg. 1960-ban kezdődő második, un. modális korszaka híres kvartettjének megalakulá¬sához kapcsolódik, amelyben a tömör blokkakkordok dinamikus mestere, McCoy Tyner zongorista, a szólistaként is jeleskedő Jimmy Garrison bőgős és a szaxofonost sűrű poliritmikus ütőkezelésével inspiráló Elvin Jones dobos lettek a partnerei. Coltrane híres "hangfüggönyei" (egyszerre több hang érzetét keltő sebes, 16-odos futamai), szaxofon-jának átható, erőteljes tónusa, a magas regiszterekben emberi sikoltássá torzuló hangjai, szenvedélyes játékmódja, sodró lendületű, hosszú rögtönzései új előadói és befogadói mértéket szabtak a jazzben. Az ebben az időszakban készült lemezei – köztük a My Favourite Things (1960), a Live at the Village Vanguard (1961), az Impressions (1961-63), a Live at Birdland (1963), a Crescent (1964) – már kiteljesedett, az afrikai és a távol-keleti zenék irányába is tájékozódó művészetének fontos lenyomatai. E korsza-kának legnagyobb szabású alkotása az A Love Supreme (1964) című négytételes szvit, hitének megrendítő apoteózisa.

 Mintha a közeli és elkerülhetetlen vég tudata hajtotta volna, Coltrane 1965-től kezdve egyre eltökéltebben szegült szembe a formai kötöttségekkel. Ascension című albumával a kísérletező jazz frontvonalába lépett: az öt szaxofonos, két trombitás, egy zongorista, két nagybőgős és egy dobos által megszólaltatott, a tonalitástól elszakadó, disszonáns, laza szerkezetű kollektív rögtönzés Ornette Coleman Free Jazz albumának nyomvonalát követve mintha földöntúli erőket idézett volna meg. A Meditations és az OM (1965), majd a Live at the Village Vanguard Again (1966) e keresés újabb mérföldkövei, s az utolsó években a kimondhatatlannal viaskodó Coltrane mellé új partnerek, Alice Coltrane zongorista, Rashied Ali dobos és Pharoah Sanders szaxofonos társultak.

Halálának harmincadik évfordulóján természetszerűen adódik a kérdés: vajon milyen zenét játszana ma John Coltrane, ha nem kell idő előtt búcsút mondania a földi létnek? Pályatársai közül azóta többen hátat fordítottak annak az avantgárd hangzásnak és szellemiségnek, amely a hatvanas évek fekete polgárjogi mozgalmától kapta társadalmi töltését. Megváltozott a világ, a jazz-rock hetvenes évekbeli uralma, majd az újkonzer-vatív neobop irányzat és a fúziós zene divatja az elvont, nonkonform játékmód alkonyát hozta el. Coltrane-t a csillagok ritka állása vezérelte: sokkoló avanatgárd zenéje intellek-tuálisan és érzelmileg is magával ragadta a hatvanas évek hallgatóságát, lemezei nagy példányszámban keltek el, játékát mitikus tisztelet övezte. Az öntörvényű személyiség nyughatatlan kísérletező hajlamából születő emésztő zene és a fogékony jazzközönség találkozásának pillanata volt ez; egyszeri és megismételhetetlen, miként az a most már minden korban szembesülésre késztető életmű, amelyet John Coltrane fekete amerikai szaxofonos neve jegyez az egyetemes zene történetében.

(Új Magyarország, 1997)