Honnan érkezik a megváltás?

Új év, új számítások, és mindjárt a kérdés: vajon lehet-e a naptár váltásával összefüggésbe hozni a művészetek, történetesen a jazz helyzetét? Szabad-e azt állítani, hogy ez volt, ezután pedig ez lesz? Egyáltalán, kinek van rálátása arra, ami ebben a művészeti ágban történik?

A szülő­ha­zában, Amerikában hetente 250 új lemez érkezik a mérvadó jazzmagazinok szerkesz­tőségébe. Ezek egyszeri meghallgatása kb. ugyanennyi órát venne igénybe, a hét azonban (ez nem a reklám helye) 168 órából áll. S ez csak a konzerv. Márpedig a jazz, lévén improvizatív műfaj, elsősorban élő előadásban létezik. Kinek van érkezése azzal foglalkozni, ami valójában történik?

A Down Beat azzal védekezik a túltermelés ellen, hogy szigorított értékítéletén. Kritikusai a 2001-ben beérkezett mintegy 3000-ből mindössze kettőt minősítettek a remekműveknek járó 5 csillaggal: Dave Holland bőgős ‘Not For Nothing’ és Bob Belden szaxofonos-hangszerelő-zeneszerző ‘Black Dahlia’ c. CD-jét. (Mindennek ismeretében nagy elismerés, hogy a magyar Dresch együttesnek az angliai November Music kiadónál megjelent ‘Riding the Wind’ c. CD-je 4 csillagos minősítéssel a legjobbak közé került, annál is inkább, mert magyar lemezről eddig nem esett szó a rovatban). Kérdés, vajon a lap nem esett-e át a ló túlsó oldalára. Vagy az ered­mény azok véleményét igazolná, akik úgy vélik, hogy a jazzben már semmi érdemleges nem történik, ez az előadási gyakorlat a tetszhalott állapotába került?

Kétségtelenül más időket élünk ahhoz képest, amikor az évtizedek múlása egyben a stílusváltásokat is hozott. A pluralizmus felszámolta a kizárólagosságot, megszűntek az ural­kodó irányzatok. Az üzleties szellemű őshazában az ezredfordulót a törzsvonal, a blues-os alapú main stream játékmód élte leginkább túl, míg a kísérletező, un. avantgárd szellem szárazra vetett halként kapkod levegő után. Az uralkodó nyelvezet kötöttségeit korlátnak érző mu­zsikusok sokfelé (kortárs zene, populáris zene, népzenék) keresnek kapcsolódási pontokat. Kiindulásuk számos esetben nem jazz lényegének tartott szvinges ritmusérzet, hanem a be­olvasztás, a szabad rögtönzés inspiratív lehetősége lett.

A nem kifejezeten a minőségi kultúrának kedvező amerikai környezetben sokan úgy látják, a jazz megújulása más égtájak, például Európa irányából várható. Innen nézve az elmúlt száz év történései azt mutatják, hogy a stílusváltások mindig fekete muzsikusoknak voltak köszön­hetőek. Jóllehet szociális és műveltségbeli hátrányaik miatt az afro-amerikaiaknak csak el­enyésző hányada hallgatja és műveli ezt a zenét, a fekete népesség számarányának jelentős növekedése és sorstudata alapot ad a feltételezésre, hogy a jazz életnedveinek elapadásától az újabb évszázadban sem kell tartani.

(Magyar Nemzet, 2002)