Louis Armstrong évszázada

Ez is csak tréfa volt, mint annyi más, ami az örök komédiás nevéhez fűződött. Jóllehet 1901. augusztus 4-én született, menedzserével egy bolondos napon kitalálták, mennyivel másképpen, hangzana, ha azt mondanák: 1900. július 4-én (a századfordulón, a függet­lenség napján) jött a világra.

A hiedelem egészen a nyolcvanas évek végéig, születési anyakönyvi kivonatának megtalálásáig tartotta magát. Ez a magyarázata annak, hogy leg­alább kettő, de inkább több dátum kötődik a nevezetes naphoz (akadt ugyanis életrajzíró, aki 1898-ra tette az időpontot). Mindenesetre, hűen a játékos ötlethez, Amerika már az idén ünnepelni kezdi Louis Armstrong születésének századik évfordulóját. A fanfárt a New York Times március 12-iki számában a neves kritikus, Stanley Crouch fújta meg, aki semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy az ünnepségsorozat esetleg két éven át tart. Legalább lesz ideje a világnak felmérni azt, hogy mit köszönhet a dzsessz talán legfontosabb, legnagyobb hatású művészének, mondja. Ha élt valaha amerikai muzsikus, aki megírta a "Zenei Függetlenségi Nyilatkozat"-ot, az éppen Louis Armstrong volt.

A világ persze a szeretni való, kedves bohócot, a rekedt hangú, izzadtságtól fénylő fejű, dixieland zenét játszó és popslágereket éneklő muzsikussal azonosítja a híres trom­bitást, aki hazája utazó zenei nagyköveteként bejárta a Földet, s hallgatók millióit tette rajongójává varázslatos egyéniségével. Kevesen ismerik, még kevesebben hallgatják korai felvételeit, amelyek a New Orleans-i zenekari népzenéből a rögtönzést és a szólista személyiségét előtérbe állító előadóművészetté formálta a dzsesszt. Armstrong a múlt század húszas éveinek közepétől Hot Five és Hot Seven nevű együtteseivel, illetve nagyzenekaraival a dzsessz irányát meghatározó felvételek sokaságát készítette. Érces trombitahangja, páratlanul logikus improvizációs készsége, harmóniai újításai, de mindenekelőtt időkezelése, szólóinak kiszámíthatatlan ritmikai hangsúlyai nemzedékekre voltak meghatározó hatással. Az adott, három perces keretek között úgy emelte művészi megnyilatkozássá a dzsesszt, hogy megőrizte kapcsolatát a blueszal, a tiszta forrással. Elemi erejű, magas rendű, öntörvényű zenét hozott létre, ami mentes volt a játékában később a zeneipar kívánalmai szerint megjelenő szórakoztató jellegtől, behízelgő hangvételtől. Armstrong azonban akkor is megőrizte tartását, művészi integritását, ami­kor a dzsessz fejlődésvonala túllépett rajta, s népszerűségét zeneileg kevésbé igényes musicalbetétek, popslágerek előadásával kellett biztosítania. Soha nem volt olyan meg­nyilvánulása, amelyik ne a zenélés természetes örömét sugározta volna.

Louis Armstrong nem volt intellektuálisan pallérozott elme, mégis, trombitáján kívül legkedvesebb társa az írógépe volt. Rengeteget írt: leveleket, feljegyzéseket, napló­jegy­zeteket. Ezekből egy kötetre való tavaly jelent meg Amerikában. Armstrong úgy írt, ahogyan zenélt: egyéni központozással, nyelvtannal, mondatszerkezettel, fogalmazás­móddal. Nem a filozófiáról, nem az emberiség nagy kérdéseiről, még csak nem is a zenéről értekezett ezekben a jegyzetekben, hanem élete mindennapos, apró-cseprő (éppen ezért a mindenséggel mérhető) eseményeit, megfigyeléseit rögzítette naplójába. Az ember nem is érti, mi az, ami vidámsággal, melegséggel és az élet nagyszerűségébe vetett hittel tölti meg a szívét olvasása közben.

(Magyar Nemzet, 2000)