Mindhalálig (Stan Getz)

Sokféle képzet társult már a jazzhez, de a halállal ritkán szokták összefüggésbe hozni. Pedig a békés, nyugodt öregkor becsülendő ajándéknak számít a jazzmuzsikusok körében: szer­ve­ze­tüket, idegrendszerüket malomként őrli fel az újat alkotás állandó kényszere, a zaklatott, sűrű helyváltoztatásokkal, koncertezéssel zsúfolt életmód.

Sokan csak ajzószerekkel képesek fenn­tartani alkotóképességüket; az alkohol, a kábítószer, a cigaretta a teljes intenzitást követelő jelenlét mindennapos táplálékai. Az önpusztító életforma a korán elhalt, nagyszerű tehetségek, a torzóban maradt életpályák szomorú listáját produkálja. Az üstökösként feltűnt Billie Ho­liday énekes 44 évesen távozott, a talán legnagyobb szaxofonos, John Coltrane 41, a másik nagy újító, Charlie Parker 35 éves volt, amikor a hangszer kiesett a kezéből, és hosszúra nyúl­na a sor, ha folytatni akarnánk.

A gyászolandók listájára most újabb név került fel: Stan Getz-é, a legszemélyesebb hangú szaxofonosé. Őt a rák vitte el már nem egészen fiatalon, 61 évesen, de a kábítószer az ő életét is végigkísérte, soha nem tudott megszabadulni a függőségtől. Halálának bejelentését kon­cert­részletek sugárzásával kísérték az amerikai tévéhíradók, ami jól jelzi, milyen sokra becsülték hazájában. Getz a jazz számtalan nagyságával – Dizzy Gillespie, Lionel Hampton, Benny Goodman, Stan Kenton, Chick Corea, Bill Evans – játszott. A hatvanas években elindítója volt a jazz-bossa nova mozgalomnak, az Antonio Carlos Jobim és Astrud Gilberto társa­sá­gában készített felvételei hatalmas népszerűséget szereztek neki. A Getz-diszkográfia ugyan­csak terjedelmes, olyan klasszikus albumokat tartalmaz, mint a Focus, a Jazz Samba, a Sweet Rain. Játékát tizenegy Grammy-díjjal ismerték el.

Haláláról értesülve a legdallamosabban játszó jazzmuzsikusnak nevezte őt Dizzy Gil­lespie, Barney Kessel gitáros pedig érzelemdús játékát, meleg, levegős tónusát hangsúlyozta. Valóban: Getz igazi romantikus volt, aki a tökéletesség iránti igényét minden más elé he­lyezte. Azon muzsikusok közé tartozott, akiket a közönség és a szakma egyaránt becsült; kedveltségét a népszerűségi listákon elért vezető helyek mutatták. Nem stílusteremtő törek­véseivel, hanem jellegzetes szaxofonhangjával írta be nevét a jazz történetébe. Az egyéni tónus csak a legnagyobbak sajátja, és Getz hangja már az első taktus után felismerhető. Az után is, hogy szaxofonja többé nem szólal meg élőben.

(Új Magyarország, 1991)