Párhuzamos világok (Dave Douglas)
Ideje már, hogy néhány szót szóljunk Dave Douglasról, napjaink sokoldalú, kísérletező szellemű trombitásáról-zeneszerzőjéről.
Nem mindennapi, hogy a neves szakmai fórum, a Down Beat magazin kritikusai valakit négy kategóriában is az év legjobbjának választanak. A 38 éves Douglas 2000-ben kiérdemelte az év muzsikusa és trombitása címet, Soul on Soul c. albuma az év lemeze lett, zeneszerzőként pedig a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek között végzett az élen. Trombitásként az idén is megőrizte vezető szerepét, zeneszerzőként pedig immár a nagylistát vezeti.
A dzsessz ezredvégi helyzetét, szerepét elemző amerikai szakírók gyakran jutnak arra a következtetére, hogy miközben a műfaj szülőhazájában sok tehetséges muzsikus tűnik fel évről évre, kevés a zenét új irányokba továbblendíteni képes alkotó. Az enciklopédikus tehetségű Dave Douglas ilyen személyiség. New Yorkban született, a bostoni Berklee College os Music és a New England Conservatory fakultásain folytatta tanulmányait, tehát minden alapja meg volt ahhoz, hogy a jól képzett, ámde kevés eredetiséget felmutató muzsikusok sorába lépjen. Douglas azonban túlságosan eklektikus érdeklődésű bíró intellektus ahhoz, hogy a járatlan út helyett a jártat válassza. Parallel Worlds (Párhuzamos világok) című, 1993-ban megjelent bemutatkozó albuma címében viselte ars poeticáját, a stílushatárokat átlépő, a dzsessz kompozíciós technikáját tágító, a különböző zenei elemeket ötvöző szerzői és előadói felfogását. Ebben olyan, egymástól látszólag távol álló idiómák ötvöződnek egymással, mint a szving, a klasszikus kamarazene, a filmzene, az avantgárd rögtönzés, a rock, illetve a különböző népzenék, beleértve az indiait és a magyart (!).
A változatosság nemcsak Douglas zenéjében, hanem zenekarainak számában is megnyilvánul. Volt idő, amikor nyolc különféle összetételű és profilú együttest működtetett egyszerre: hagyományos kvartettet és szextettet, hegedű-cselló-bőgő összeállítású kamarazenekart, a Tiny Bell elnevezésű, gitár-dob összetételű, balkáni-improvizatív zenét játszó triót, a Sanctuary nevű elektromos oktettet, valamint a Charms of the Night Sky (Az éjszakai égbolt bája) nevű kvartettet. Douglas gyakori résztvevője a New York-i Knitting Factory kísérletező műhelyének, tagja John Zorn szaxofonos zsidó identitású, Masada nevű zenekarának. Hogy miként fér meg ez a sokféleség egy emberben? Az obligát felvetés kritikusait igen, őt magát nem foglalkoztatja. Megannyi muzsikát hall a fejében, mindegyik más létszámú és összetételű apparátus előadásában szólal meg, csak idő és egyeztetés kérdése ezek realizálása.
Douglas zenéjét komolyság hatja át, trombitajátéka alapvetően melankolikus, de nem mentes az érzelmi kitörésektől és a humoros utalásoktól sem. Egyik utóbbi, A Thousand Evenings (Ezer este) c. lemeze a Charm of the Night Sky együtessel, rendhagyó hangszerösszeállításban készült. A trombitáshoz Mark Feldman (hegedű), Guy Klucevsek (tangóharmonika) és Greg Cohen (bőgő) társult, a jellegzetesen több forrásból (dzsessz, tangó, jiddis zene, klassszikus kamarazene) táplálkozó, sokféle irányba nyitó, lassan építkező, sajátos belső dinamikájú zene a kötött játék és az improvizáció egyedi szintézisét teremti meg. A világban sokan kísérleteznek különböző zenei elemek szintézisével: Dave Douglas meg is valósítja azt.
(Magyar Nemzet, 2000)