Pokol és mennyország (Charles Mingus)
A nagybőgő mestere, zeneszerző, hangszerelő, zenekarvezető: 75 éve ezen a napon született Charles Mingus amerikai néger muzsikus, a jazz történetének jelentős újítója.
Útja a hagyományos New Orleans-i jazztől indulva a swingen és a modern irányzatokat megalapozó bop stíluson át vezetett saját, öntörvényű előadói és kompozíciós világának megtalálásáig. A negyvenes évek még Louis Armstrong trombitás és Woody Herman klarinétos zenekaraiban találják, országos ismertségre azonban Red Norvo vibrafonos triójában tesz szert. Ezt követően a jazz olyan nagy személyiségeivel játszik, mint Duke Ellington, Art Tatum zongorista és a bebop létrehozói, Bud Powell zongorista, Dizzy Gillespie trombitás és Charlie Parker szaxofonos. Zeneszerzői kvalitásai az ötvenes évek második felében bontakoznak ki, a következő két évtizedben jazztörténeti jelentőségű lemezek (Pithecantropus Erectus, Mingus Ah Um, Tijuana Moods, Mingus Presents Mingus, The Black Saint and the Sinner Lady) sorát készíti olyan szólistákkal, mint Eric Dolphy, Booker Ervin, John Handy szaxofonosok, Jaki Byard zongorista, Dannie Richmond dobos.
Charles Mingus teljesítménye történeti és stiláris tágasságát tekintve felülmúlja a jazz legnagyobb egyéniségeiét is. Bőgősként virtuóz technikára tett szert, mindent el tudott játszani, amit akart. Ő volt az első modern nagybőgős, aki a hangszer kísérő funkcióját megtartva, de azt meghaladva partnereivel újfajta, párbeszédes játékmódot alakított ki. A nagybőgőt szinte zongoraként kezelte: egyszerre szólaltatta meg a basszusmenetet, az abban foglalt harmóniát és a rögtönzött ellenszólamokat, így vezette együtteseit.
Zeneszerzőként csaknem minden szerzeményében meghaladta a hagyományos blues- és dalformákat: ritmikai kontrasztjaival – fél- vagy kettőzött tempók, kiállások, csúsztatott metrumok –, gyakori textúraváltásaival, mellbevágó disszonanciáival, a káoszt idéző, kollektív rögtönzéseivel, többszólamú, terjedelmes szerzeményeivel a free (szabad) játékmód előfutárává, a modern jazz úttörő egyéniségévé vált. A kvartettől a nagyzenekarig mindenféle formációval dolgozott; az általa szervezett alkotóműhelyekben fokozatosan elszakadt a kottázástól, és a zenei folyamatokat személyesen irányítva, muzsikustársai alkotó hozzájárulásával hozta létre egyedi hangzású műveit.
Ha a pokol és a mennyország megfér egy emberben, akkor Charles Mingusban találkozott a kettő. Nyughatatlan önérvényesítő akarata, rettegett hangulati ingadozásai, viharos színpadi megnyilvánulásai a kozmikus szeretet, az (ön)emésztő szenvedély és a vulkánszerű energiakitörések különös elegyét alkották zenéjében.
Testét, lelkét felőrölte ez az életnél nagyobb élet: 56 évesen súlyos betegség vetett véget evilági pályafutásának. Életműve befejezetlenül is teljesnek, a huszadik századi egyetemes zene kiemelkedő teljesítménye.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)