Szaxofon a szögön (Ráduly Mihály)
New York. A Village Vanguard ma is ott áll, ahol évtizedekkel ezelőtt. A manhattani utca nyüzsgő forgatagában alig venni észre a híres jazzklub szolid bejáratát, pedig hány jazztörténeti lemez készült a szentélyben!
A másik hely innen jó pár utcával feljebb van, a 82. és a 2. utca találkozásánál. Nem éppen jazzvonatkozásairól ismert: Püski - Corvin Magyar Könyvesház, olvasható a feliraton. Más nép, más kultúra üzenete, bár meglepő módon kapcsolata van a jazz-zenével. A tulajdonos menye, Szalay Erzsébet, annak idején a budapesti jazztanszakon tanult énekelni. Készített is egy lemezt New York-i zenészekkel magyar népdalfeldolgozásokból. Talán ezen a felvételen hallható utoljára szaxofonozni a hetvenes évek magyar jazzének kiemelkedő tehetsége, Ráduly Mihály.
Itt adunk egymásnak találkozót, a Püski-üzletben. Misi – mert mindenki így hívja – már nem szaxofonozik. Saját bevallása szerint húsz éve nem fújt a hangszerbe. Talán már nincs is meg neki. Pincér a metropolisz egyik legmenőbb éttermében, s éppen Hamvas Béla-kötetet vásárol Püski Istvántól.
Neve egy nemzedék számára volt fogalom a hetvenes évek elején a Syrius rock-jazz együttesben, majd Pege Aladár nemzetközileg is jegyzett zenekarában. A legjobb szólista díjat nyerte el a montreux-i jazzfesztiválon. Előtte volt a jövő, csak éppen ő nem látta.
Azt mondják, néhány éve rettenetesen padlón volt; ivott, pusztította magát. Aztán egyszer hazautazott. Talán ez hozta vissza. Most egyetemre jár, zeneszerzést tanul, és nagyszabású tervek foglalkoztatják. Mindent tud otthonról. Szakcsival, Babossal, Kőszegivel rendszeresen tartja a kapcsolatot. Buzdítom, térjen haza. Még nem feledték el teljesen, most nagy a pezsgés, sztár lehetne az otthoni mezőnyben. Hogyne, válaszolja, hamarosan indul.
De még nem jön.
A közeli magyar étteremben ebédelünk. Bécsi szeletet rendel. Én tökfőzeléket.
Battyogunk a manhattani utcákon. Valószerűtlen ez a realitás. Valami volt, és valami még nincs; csak a csúnya, vörös téglás bérházak, az égbe nyúló felhőkarcolók. A pezsgés, a millió ember, a lüktetés. És a “valami mindig történik” képzete.
Már búcsúznánk, amikor lemezboltba botlunk. Külön-külön böngészünk, mazsolázunk a fájdalmasan bőséges kínálatban. Aztán a kasszához megyünk. Egymásra nézünk: ugyanazt a Coltrane-lemezt blokkoltattuk le mindketten.
(Új Magyarország, 1991)