A rock a színházba megy

 

Alig két évtizeddel ezelőtt akadtak szociológusok, akik a beat, az ifjúság új zenei mozgalmának ígéretes kezdeteit figyelve a zene létrehozása és befogadása között évszázadok­kal korábban kialakult távolság megszűnésének lehetőségét látták a populáris zene ra­dikálisnak tűnő meg­jelenésében.

Sok minden látszott igazolni e művészetszociológiai tétel helyességét: a beatmoz­galom eleinte és formálisan csakugyan az egymásra találás, az előadás és a zenehallgatás szinté­zisének illúzióját kínálta korosztályhoz kötődő, ösz­tönösen őszinte, egyszerű, de reális jegye­ivel. A zeneszerzők, a muzsikusok ugyanabból a körből kerültek ki, mint közönségük; elvben bármelyikük bárkivel helyettesíthető volt, hiszen inkább a személyes ambíció, semmint a kie­melkedő zenei műveltség és elő­adói készség határozta meg helyüket. A konvencionális zenei és magatartásminták el­vetése, az ifjúság mint életkor mitizálása, a kiüresedett, hamis társadalmi normák ta­gadása pedig a „lázadás” ideologikus tartalmait is felszínre hozta. S ami mai isme­reteink szerint sem elhanyagolható: a beatklubok, koncertek hangulata, az egymáshoz préselő­dő tömeg és a zenekar közös extázisba váltó rituális szertartása a színház ősi elemeit hor­dozta magában rejtetten: a villódzó fényekbe burkolt színpadi látvány, a muzsikusok személyes vi­szonya hangszereikhez és a színpad előtt tomboló tömeghez az egyszeri kö­zösségi élmény má­gikus érzésével töltötte el a résztvevőket. Olyannyira, hogy az aktív jelenlét energiát felemésztő hatása még a katarzis feloldozó gesztusával is megajándékoz­ta a közreműködőket.

A hőskort aztán a középkor, majd az újkor váltotta fel, és a szociológusok ma már igye­keznek elfelejteni két évtizeddel ezelőtti jóslataikat. Mint ahogy a gyökeres társa­dalmi refor­mokba vetett hit is illúzióba váltott át fokozatosan, úgy lett mindinkább vi­lágossá, hogy a beat- (pop-, rock-) zene sem zeneszociológiai értelemben, sem társadal­mi cselekvőképességét tekint­ve nem tölti, nem töltheti be az elméletileg neki szánt szerepet. Alkalmazott zeneként funkciója, korosztály-specifikus volta differenciálódott, nemzedé­ki érzületet és helyzetet kifejező prog­resszív tartalmait elnyomták szórakoztató szerep­vállalásai, s létrehozása ugyanúgy szakmává vált, mint előtte a slágeripar tömegtermelé­se. Ám ez a két évtized mégsem múlt el hiábavaló nyomtalansággal. Mert jóllehet a beatzene már keletkezése pillanataiban magában hordozta le­hetőségei korlátait, amiket éppen populáris jellege szabott meg, ám azzal, hogy magába szívta, átlényegítette s va­lamelyest uniformizálta a világ közzenéit, olyan populáris zenei köznyelvet hozott létre, amihez hasonlóra valóban régen volt példa a zenetörténetben. Ez a zenei köznyelv egy­fajta nemzetközi kommunikáció lehetőségét teremtette meg, s formai jegyeinek tetszés szerinti elrendezésével egyként melegágya lehet a fantáziátlan ismételgetésnek, mint a művészi érzékű csoportosításnak. Mert populáris nemcsak az, ami bevett eszközökkel, olcsó hatásokra építve szervezi önmagát, hanem az is, ami egy adott kifejezési készlet egyszerű, de tisztán artikulált rendjét állítja fel.

Mivel a beatzene előadása már kezdetleges formáiban is rokonítható volt a szín­ház, a szín­játék bizonyos elemeivel, szükségszerű fejleménynek tekinthető, hogy szak­mailag mind jár­tasabb képviselői, kevésnek érezve a kis formák kínálta expresszív le­hetőségeket, összetettebb médiumok kidolgozására fordították figyelmüket. Érthetően nem a zenedráma klasszikus értel­mezéséből kiindulva közelítettek a színpadhoz – ezért nem igazán helytálló a későbbi rockopera elnevezés –, hanem a zene oratorikus szerkesz­tésének elvét követve kerestek közlendőjükhöz alkalmas szövegkönyvet. Tagadhatat­lan, hogy e kísérletek ellenkulturális érzületekből is fakad­tak (Hair), de mivel közönség a hivatalosan proponált kultúrára éppúgy akad, mint az under­ground szemléletűre, a rockzene, popularitásának előnyeit élvezve, annak korlátait kitágítva és egyes esetek­ben meghaladva (Jesus Christ Superstar, Evita), végül is utat talált a színházba – avagy más megközelítésben, a már bölcsőjében is ringatózó adottságait kiterjesztette és ma­gasabb szinten megvalósította.

Szigorú színházesztétikai szempontokból természetesen az eddigi kísérletek csak fenn­tartásokkal fogadható eredményekkel jártak. De a színházesztétikánál ebben az esetben talán fontosabb az a társadalmi tudatváltozás, világszerte végbemenően, amely a színházban is mind több jelét szeretné látni e zenei köznyelv érvényesülésének. Az igény a zenés színházra már-már aggasztó méreteket ölt, mert a prózai értékek rovására, ön­magát szinte kizárólagosnak téte­lezve, egyfajta gondtalan és gondolattalan tömegkultúra terjeszkedő követelményeként fogal­mazódik meg – s mert ezen a bizonyos populáris zenei köznyelven eddig valóban kevés, a „ma­gas kultúra” számára is elfogadható érték született. A megoldás persze nem lehet az, hogy a minőségre hivatkozással vákuum te­remtődik az említett kísérletek körül; hanem akár gázpa­lackból is, de oxigéndús levegőt kell teremteni kibontakozásukhoz.

Ezért is rendkívül jelentős az István, a király bemutatója, amely vitatott pontjai ellenére az első igazi magyar rockopera létrejöttének dátumát jelöli.

(Alföld, 1984/8)