Évadokról - egy évad ürügyén (Csokonai Színház)

Nyolc bemutatót tartott a debreceni Csokonai Színház az 1984/8 5-ös évad első felében; annyit, mint más társulatok kerek egy esztendő alatt.

Opera, dráma, mono­dráma, vígjáték, operett egyaránt akadt a repertoárban, s a nagyszínház, a Kölcsey Művelődési Központ és a Hungária Kamaraszínház mellé újabb játékterek – pódium­színpad, stúdiószínház – iratkoztak föl. Teljes gőzzel üzemelt a színházi gépezet, im­ponáló mennyiségi mutatókkal. Kérdésünk ezúttal az: hogyan működik az a mechaniz­mus, amelynek eredménye estéről estére a közönség elé kerül?

Nem azért látszik indokoltnak a szokásoktól némiképp eltérően a kulisszák mögé pillantani, mert szakmailag kifogástalant, az ábrázolt életanyag gondolatiságában különöset nem hozott ez a fél évad. Hiszen ha ezt a feladatát nem teljesítette is, azért megajándékozta nézőit a vendég Mensáros László jutalomjátékával Az ügynök halálá­ban, színpadra segítette a Debrecenben élő Tóth-Máté    Miklós: A fekete ember című új magyar drámáját, Páskándi Géza legtöbbször színre vitt Vendégségben című művét, szórakoztató vígjátékként Goldoni Két úr szolgája és Slade Jövőre, veled, ugyanitt című komédiáját, stúdió-előadásként Borchert Végig a hosszú úton... és Kocsis István Jászai Mari című monodrámáját, hogy Mozart A varázsfuvola című remekéről és az elmaradhatatlan operettről (a bizony kriminális Szabad szélről) ne is beszéljünk. Nem azért kell e néhány hónap hozadékán túlnézve a színházi üzemmód mozgatórugóira vetni tekin­tetünket, mert ezek a bemutatók egyértelmű, olykor egyöntetű foglalatukkal csak elvétve gerjesztettek szellemi izgalmat az igényesebb nézők körében; hanem mert megjelenési módjuk, szcenikai jegyeik, eszmei és erkölcsi tartalmaik reprezentánsán tükrözik azt az immár hat éve kezdődött korszakot, amely Gali László igazgató-főrendező nevéhez kap­csolódik.

Nem mai keletű a felismerés, hogy a jelenlegi magyar színházi struktúra képtelen meg­felelni a kor követelményeinek. A több tagozatú kőszínházi rendszer, az üzemel­tetés mecha­nikussá vált gyakorlata, az állami támogatás apadása az előadások futó­szalagszerű gyártására kényszerítik a társulatokat. Alkotói műhely, ha egy-két helyen létrejött is, csak a körülmények ellenében, szabályt erősítő kivételként szerveződhetett. Az átkos, de mással, úgy látszik, nem pótolható bérleti rendszer talán leglényegesebb hajtóerejétől, a kockázattól fosztja meg a színházat. A mai előadásoknak nincs igazi tétjük: tántorgó produkció is megéri a kellő számú bérletes estét. A „dolgok” ritka ki­vétellel nem a színházban történnek, színházba járni nem az élet elé tükröt tartó mű­vészi vállalkozás megismerésének izgalmas rituáléja, hanem afféle szokás, kulturális időtöltés lett. Nem felkavaró hatású szembesülés, hanem egy színi műsor tétlen szemlélése. Ami nem árt, ha van, de nem hiányzik, ha nincs.

Persze nem mindig ilyen a színház Debrecenben sem. Másként indult, amikor Len­gyel György és Gali László 1979-ben átvették a társulat irányítását. Új, a tájegység törté­nelméhez, hagyományaihoz, közönségízléséhez igazodó, a magyar drámának utat egyengető, a klasszi­kusokat kortársnak tekintő, a világra ablakot nyitó, a kísérletezésnek helyet ígérő, rokonszenves „népszínházi” törekvéseket mutató elképzelések jegyében kezdődött a „hatalomátvétel”, s a váltás ígérete mellé társulat, közönség és kritika egyaránt felsorakozott. Tucatnyi fiatal, tehet­séges színész, majd vendégművészek hoztak vérfrissítést a kissé megállapodott társulatba, s az első előadások – köztük a ki­ugróan jól sikerült Volpone – igazolták is a reményeket.

Néhány további sikeres előadás is, mint a Repülési kísérlet, a Május és a Zongora, arra engedett következtetni, hogy kellő összpontosítással igen magas minőségi követel­ményeknek is meg tud felelni a gárda. A feltűnő mértékű fluktuáció ellenére megszilárdulni látszott a társulat; viszont kezdtek szembetűnővé válni a rendezői kar hiányosságai.

Évad évadot követett – közben Lengyel György megvált a színháztól –, s mind nyil­vánvalóbb lett, hogy a teendők túl ambiciózus összevonása a koncentráció vélt haszna helyett a dezorganizáltság jeleinek szaporodásához vezetett. A rapszodikus műsortervek azt sejtették, hogy a darabválasztást nem a kifejezendő művészi gondola­tok, hanem a színészi állomány változásai határozzák meg. Az elbizonytalanodás és az erőtartalékok kimerülésének jegyeit viselték a kívánt esztétikai mércét sokszor nem megütő előadások. Ebben tagadhatatlanul része volt és van az üzemeltetés mind szorítóbb költségvetési feltételeinek, de a megrekedés, a művészi megtorpanás okait mégis inkább a társulatépítés és igazgatás természetében kell keresnünk.

Színész nélkül még a rendezőcentrikus korban sincs színház. A debreceni aktorok mindig is az erősebb vidéki társulatok közé tartozónak számíthatták magukat, s össze­tételük a végzős főiskolások elszegődésével csak színesedett. Ám a kezdeti vonzás nem felerősödött, hanem elhalványodott az évek során. Az elvándorlás néha ijesztő arányban csapolta meg a társulatot: volt olyan év, hogy tucatnyian távoztak a színháztól. Budapest szívó hatása azonban önmagában nem indokolja, hogy az említett végzős osztályból 1985-re egyetlen hírmondó maradjon Debrecenben. Ez egyértelműen arra utal, hogy a fiatalok itt nem találtak olyan, személyes ambícióiknak megfelelő művészi közeget, amely maradásra késztette volna őket. Még feltűnőbb, hogy a társulat jelentős erői közül a fővárosba szerződött Vándor Éván, Rosta Sándoron, a Győrbe távozott Bessenyei Zsófián kívül többen a szomszédos Nyíregyházát cserélték fel Debrecennel. Oda ment Simor Ottó, Csikos Sándor, Barbinek Péter, és a nyugdíjba vonult Gerbár Tibor sem a debreceni közönségnek szerez örömet színre lépésével. Mindeme veszteségek azért érintették érzékenyen a színházat, mert helyükre nem sikerült megfelelő utánpótlást találni. Féltucatnyi szerepkör – férfihős, öregedő férfi, érett nő, primadonna, naiva, bonviván – vár betöltésre, s a hiányok a műsorterv összeállítására is kihatnak. A meg­felelő pótlás további mulasztása alapjaiban veszélyeztetheti a színház művészi telje­sítőképességét.

Rendezők dolgában sem kedvezőbb a helyzet. Az 1984/8 5-ös évadot két főhivatású (Gali László, Pinczés István) és egy félállásban ide kötődő rendezővel (Bokák György) kezdte a gárda. Különös, hogy a vendégek szép száma ellenére egyetlen olyan rendező nem fordult meg ezekben az években Debrecenben, akit a szakmai értékrend művésznek tartana. A rendezői kar stabilizálása, tehetséges emberek szerződtetése a színház további működésének kulcskérdése. Azért is elodázhatatlan szuverén világú, egyéni látásmóddal bíró szakemberek idekötése, mert a Csokonai Színházban meg­honosodott lélektani realista stílus önmagában már nem képes kifejezni bonyolult világunk problémáit. Szükség van olyan korszerű, áttételesebb, az intellektusra jobban épitő torma­nyelv elsajátítására, mint amilyen irányban a Pinczés István rendezte Pisti… és Hotz úr… elindult. Ehhez azonban az is kell, hogy a dramaturgiai munka polgárjogot nyerjen, valamint hogy a stúdió valóban a kísérletezés színterévé váljon. Mert egy színházvezető alkalmasságát és bölcsességét nem az méri, hogy rendre ő rendezi-e a legnagyobb hord­erejű produkciókat; hanem az, hogy olyan, önmagával legalább    kvalitású munka­társakkal veszi körül magát, akik színvonalas teljesítményeikkel a színház – és az ő – tekintélyét is növelni képesek.

Mindezzel szoros összefüggésben van a következetes belső értékrend kialakításának kívánalma. A művészet, így a színház is, nem a demokrácia gyakorlóterepe. A telje­sítmények szerint tagozódó művészi hierarchia az élet törvényeinek természetes ki­fejeződése. Ha egy színház önmagán belül nem tudja rangsorolni a tehetség fokozatait, akkor a szerepeket is képtelen a megfelelő erőkre szabni. A tévesen értelmezett nivellálás tévképzetek, torzult belső viszonyok kialakulásához vezethet, aminek eredményeként mindenki egyformán elégedetlen lesz. Ha már létszáma, összetételének heterogenitása miatt a Csokonai Színház társulata nem alkothat olyan színházi műhelyt, amely hasonló gondolkodású emberek közösségének együttesen kiküzdött állásfoglalásait közvetítené a nézők­höz, legalább a szilárd belső értékrend adjon irányt az alkotófolyamatnak. Merjen a szín­ház legjobbjaira építeni akár radikálisan is; hogy nekik perspektívát, társaiknak követendő példát kínáljon.

Ezekkel az észrevételekkel – amelyek részleteikben további árnyalást kívánnának – annak szerettünk volna hangot adni, hogy véleményünk szerint hol tart most, s milyen irányban kellene továbblépnie a Csokonai Színháznak, ha az ország figyelmet követelő teátrumai közé akarja sorolni magát. A társulatban ma is sok tehetséges művész, fel­készült szakember, vezető dolgozik; munkájuk megérdemli az elismerést. Ha melléjük olyan társak kerülnek, akik képesek hozzájárulni művészi kibontakozásukhoz, a minőség­elv következetes érvényesítéséhez, akkor van remény a megújhodásra. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a színház megfeleljen funkciójának: sajátos eszközeivel segítsen az embernek helyét keresni a világban.

(Alföld, 1985/1)