Gondolkodás és egyéniség (Wynton Marsalis)
Látványosabb pályakezdést nem jegyeztek fel az utóbbi negyedszázad jazztörténetében. Az 1961-es születésű New Orleans-i trombitást 19 éves korában az örök felfedező, Art Blakey együttesében ismerte meg a jazzvilág, de egy évre rá már Herbie Hancock kvartettjében bizonyította rendkívüli képességeit. A CBS 1982-ben jelentette meg első nagylemezét, amit azóta minden évben újabb követ. A Down Beat magazin olvasói a bemutatkozó albumot az év lemezének választották, s azóta a kritikusok és a jazzkedvelők egybehangzó véleménye szerint ő a trombita új királya, az első muzsikus, aki a klasszikus és a jazz kategóriában is elnyerte a Grammy-díjat.
(Forrás: Internet)
Ez az áttörés nem csak képességeinek tulajdonítható. Szerepet játszott ebben a szülőváros is, amely évszázados, ma is élő hagyományaival a jazz felé fordította a zene iránt fogékony kisfiú figyelmét. Apja, Ellis Marsalis neves muzsikus. Wynton első trombitáját hatéves korában Al Hirttől kapta, de a megtisztelő ajándék, jóllehet a közeli baptista templom menetzenekarának tagjaként alkalmilag használnia kellett, tizenkét éves koráig inkább a terhére volt. Ekkor kezdett komolyabban érdeklődni a zene iránt, tapasztalatokat funky, jazz és klasszikus zenekarokban szerzett. Tizennégy évesen megnyerte a városi zenei versenyt, amelynek eredményeképpen a New Orleans-i Filharmonikus Zenekarral előadhatta Haydn trombitaversenyét. Tanulmányait különböző zeneiskolákban folytatta, majd tizennyolc évesen beiratkozott a nagyhírű New York-i Juilliard főiskolára. Jazzdebütálására egy évvel korábban, szülővárosa Heritage and Jazz fesztiválján került sor, ahol a szakma azonnal felfigyelt kvalitásaira.
Meghívta zenekarába Art Blakey dobos, akinek Jazz Messengers együttesében korábban olyan trombitások nevelődtek, mint Clifford Brown, Freddie Hubbard, Woody Shaw. Ezután következett Herbie Hancock kvartettje, amellyel – Japán turnét követően – felvételt is készített. Ennek nyomán a Columbia azonnal külön szerződést kötött vele, így jelenhetett meg első nagylemeze. Hamarosan klasszikus felvételei (Haydn, Hummel, L. Mozart versenyművei) is piacra kerültek, s ez a kettősség csak növelte a személye iránti érdeklődést. Ő maga jazzmuzsikusnak tartja magát, aki klasszikus zenét is játszik, nem utolsó sorban azt bizonyítandó, hogy a fehér Európa zenéjét a fekete amerikaiak is képesek hitelesen megszólaltatni.
Marsalis pályáját kezdettől megkülönböztetett publicitás kíséri, aminek nem kis szerepe volt az akusztikus jazz reneszánszában. Az álmélkodáson, amit a tökélyt megközelítő technikai felkészültsége váltott ki, már napirendre tért a világ. Hangszeres hegemóniája változatlanul töretlen, de a kritikusok véleménye két szélsőség között oszlik meg: vannak, akik a hatvanas évek óta feltűnt muzsikusok legjelentősebbjének tartják, míg mások az egykori Miles Davis kvintett zenéjének adaptálását hallják ki felvételeiből, s játékából hiányolják az egyéni hangot. Az eltérő megközelítésekben szerepet játszhat az, hogy Marsalis olyan időszakban tűnt fel, amikor az avantgárd törekvések elszigetelődése és a rock-hullám levonulása vákuumot teremtett a jazz-folytonosságban, s mind erősebben vetődött fel az Armstrong-Ellington-Parker-Davis-Coltrane nevével fémjelzett örökség továbbvitelének kérdése. Az általuk megszabott vonal megszakadni látszott a hetvenes években, s ennek folytatását ígérte Marsalisnak a rock és az avantgárd szélsőségeitől mentes, a nagy jazzhagyomány iránt elkötelezettséget tanúsító, azt továbbfejleszteni igyekvő jelentkezése. Az intellektus, a beleérző képesség, a technika ehhez rendelkezésére áll. "A jazz – nyilatkozta – a továbbfejlesztés és a tökéletesítés művészete. A feladat az, hogy újraértelmezzük a hetvenes években félrecsúszott jazzhagyományt. Nem a hatvanas évek zenéjét élesztjük fel, mert a zene: folyamat. Azt játsszuk, amit logikus folytatásának érzünk, de mi a nyolcvanas években élünk. Arra törekszem, hogy zeném a gondolkodásnak és az egyéniségnek azt a minőségét mutassa fel, ami a jazzt oly naggyá tette."
A jól csengő ars poetica ellenére tagadhatatlan, hogy a trombitás eddigi lemezei – Wynton Marsalis, a Grammy-díjas Think of One és a vonóskísérettel ellátott Hot House Flowers – Davis-reminiszcenciákat ébresztenek, a hatvanas évek modális stílusára utalnak vissza. Nem feledhető azonban, hogy huszonnégy éves korukra az úttörő muzsikusok közül is kevesen bírtak önálló hanggal. Igazságosabb volna Marsalis játékának azokra a vonásaira figyelni, amelyek előremutató jegyeket tartalmaznak. Minden regiszterben könnyed mozgásokra, hajlításokra, ritmikai tagolásokra képes virtuóz játéktechnikáján kívül ilyen a zenekari gondolkodás és az individualitás egységét megteremtő, a szünetek, kiállások, dinamikai fokozások és árnyalások, tempóváltások hatásmechanizmusával élő polifon zenei koncepciója. Az a rétegezett, kontrasztokból feszültséget gerjesztő struktúra, amely a zene valamennyi paraméterét – dallam, harmónia, kiejtés, hangszín, ritmus – képes szintézisbe hozni.
Wynton Marsalis 1985-ben a jazz legnagyobb sztárjainak egyike. A köréje csoportosuló fiatal muzsikusok – köztük kitűnő szaxofonos bátyja, Branford – nemzedéki jelentkezése arra enged következtetni, hogy New Orleans szülötte maga mellett tudhatja kortársait is. A megnyilatkozásait övező figyelem révén rövid idő alatt olyan személyiséggé vált, aki partnereivel a fiatal közönség szemében a ma jazzmuzsikáját testesíti meg.
(Jazz, 1985/1)
Ajánlott lemezek
Partnerként:
Art Blakey: Album Of The Íear (Timeless), 1981
Saját:
Wynton Marsalis (CBS), 1981
Black Codes (From The Underground) (CBS), 1985
J Mood (CBS), 1985