Jazz a fjordok mentén (Északi kalandozások)

 

Norvégia. Nekünk, magyaroknak távoli, különleges ország. Fjordok, hó, olaj, drágaság, NATO-tagság, Henrik Ibsen, Liv Ullmann – s talán Jan Garbarek. Körülbelül ennyit ismerünk erről a 350 ezer négyzetkilométerről.

Az ország lélekszámban a fele Magyarországnak, de múltjában, ha keressük, párhuzamokat találhatunk a mi történelmünkkel: évszázados alá­vetettség a környező, erősebb népeknek (előbb a dánoknak, majd a svédeknek), és folyamatos küzdelem az önállóságért, a nemzeti azonosságért. Azzal a különbséggel, hogy az északi népcsoportok valaha közös törzsből különültek el, s az eltérések és vetélkedések ellenére az egymásra utaltság, az egymáshoz tartozás érzése ma is erős szálakkal fűzi őket össze. A jazz sohasem játszott meghatározó szerepet Norvégia kulturális életében, de századunk húszas éveitől kezdve egyre jelentősebb helyet foglal el az ország szellemi térképén.

Egy kis történet

Hasonlóan a többi európai országhoz, a jazz a század második évtizedében jelent meg Nor­végiában. Megismeréséhez nagyban hozzájárultak azok az óceánjáró hajók, amelyeken Oslo és New York között ingázva a norvég muzsikusok közvetlenül találkozhattak az új zene hírnökeivel. A jazz norvégiai térhódításában a harmincas évek már komoly előrelépést hoz­tak: jazzklubok nyíltak, s a közönség a lemezeken kívül koncerteken is hallgathatta az amer­ikai előadók műsorát. Ennek a virágzásnak indult jazzéletnek a gyökereit vágta el a második világháború és a német uralom, amely a tiltott műfajok listájára tette a jazzt.

A szilencium csaknem egy évtizedig tartott, s az elsorvadt hajtások csak az ötvenes évek elején éledtek újjá. A jazzklubok képviselői 1953-ban megalakították a Norvég Jazz­szö­vetséget, amely 25 városra kiterjedően vette ki részét a koncertek és a klubélet szervezéséből. Oslóban megnyílt a Metropol Jazzhus, ahol a tehetséges hazai muzsikusokon kívül hetente két este külföldi előadók rendszeres felléptetésére is alkalom kínálkozott. A klubok látogatottsága megélénkült, új norvég muzsikusnemzedék lépett a színre. 1961-ben elindult útjára az azóta nemzetközi hírnevet kivívott molde-i jazzfesztivál.

A jazz aranykorának azonban a hatvanas évek első felében a beatzene elterjedése mi­hamar véget vetett. A mélypont 1965-ben következett be, amikor mindössze öt-hat klub volt képes életben maradni, s a zenészek számára gyakorlatilag megszűntek a fellépési lehető­sé­gek. Ezzel párhuzamosan azonban több hanglemez készült, a muzsikusok egymás után jelentkeztek önálló albumokkal. Így került 1967-ben 500 példányban az érdeklődők kezébe egy fiatal muzsikus bemutatkozó lemeze. Címe Til Vigdis volt, az előadót Jan Garbareknek hívták.

A hatvanas évek apálya arra is felhívta a figyelmet, hogy a jazz nem nélkülözheti a hathatósabb állami és intézményi támogatást. Úgy tűnt, a kulturális hatóságokban megérett a felismerés, hogy a jazz olyan művészeti forma, amely érdemes a dotációra. Magszaporodtak a jazz jelentőségét, sajátosságait méltató cikkek, a támogatás kézzelfogható jeleit azonban csak apránként lehetett érzékelni. Olyannyira, hogy a szövetség 1975-ben feloszlásának gondolatát fontolgatta. A közönség érdeklődésének növekedése és a klubok számának újbóli emelkedése segített átlendülni a holtponton, s lehetővé tette, hogy a szervezet a korábbi amatőr ügyvitelen túljutva profi alapokra helyezze működését. 1978-ban megnyílhatott önálló hivatala a választott, teljes munkaidőben foglalkoztatott titkárral. Mindez újabb, felfelé ívelő periódus kezdetét jelezte. A klubok száma ötvenről nyolcvanra emelkedett, s a norvég jazz nemzetközi sztárjai – Karin Krog, Jan Garbarek, Terje Rypdal, Arild Andersen, Jon Christensen – mögé ifjabb muzsikusgeneráció sorakozott fel. A szövetségen belül 1979-ben létrejött az oktatási bizottság, amely friss erővel látott hozzá a kurzusok, szemináriumok szervezéséhez. 1979-ben megalakult a Norvég Jazzmuzsikusok Szövetsége, amely a turnézó együttesek támogatására összpontosította tevékenységét. A Norvég Jazzszövetség állami támogatása 1981-ben 70 ezer koronáról 400 ezer koronára emelkedett, s ez lehetővé tette újabb munkatársak alkalmazását, a jazzarchívum kialakítását, a szervezői munka kiterjesztését. A nyolcvanas években egymás után léptek a porondra az újabb lemezkiadók is.

A norvég jazzélet központi szervezőereje a szövetség lett, amelynek képviselői meg van­nak győződve arról, hogy a jazz elfogadtatása, a támogatások elnyerése szempontjából döntő szerepe van egy jól kiépített, profi alapokon nyugvó, a műfajt kellőképpen képviselni tudó szervezetnek.

Első beszélgetés: a titkár

Többcélú, emeletes épület Oslóban, a Toftesgate-en. Itt bérel helyiséget a jazzszövetség, s itt kapott helyet az archívum is. A földszinten viseltes presszó, más néven az Oslo Jazzhus nevű jazzklub. Benne ötven-hatvan szék, a sarokban zongora. A plakát a nyugatnémet Christoph Spendel játékát hirdeti. Ide ülünk be egy kávé mellett beszélgetni Rolf S. Grunde­sennel, a szövetség titkárával. Tipikus norvég férfi: magas, szakállas, nyugodt beszédű, szívélyes. Nem titkolja, meglepődött azon, hogy valaki Magyarországról a norvég jazz tanulmányozására kaphatott ösztöndíjat. Azt hiszem, fordított helyzetben mi is így lennénk.

– Szövetségünket 1953-ban Trondheimben alapították – válaszolja kérdésemre. – Héttagú elnökség irányítja, amit a klubok képviselőiből az éves közgyűlésen választanak meg. Jazz-szempontból az országot hét területre osztottuk, ezek tizenkilenc megyét fognak át. A régiók felelőseinek az a feladatuk, hogy turnékat szervezzenek, és tartsák a kapcsolatot a helyi kulturális szervekkel. A szövetség fő feladata, hogy az ország hatvan-hetven klubját és a big bandeket segítsük koncertek, szemináriumok, cserekapcsolatok szervezésében. Ezen kívül megjelentetjük a Jazznytt c. szaklapot, évente odaítéljük a legjobb zenésznek járó Buddy-dí­jat, és széleskörű nemzetközi kapcsolatokat tartunk fenn a skandináv és az európai or­szá­gokkal.

– Milyen ma a jazz helyzete Norvégiában?

– Újabban ismét csökken a közönség. Még ezt a kis termet is nehéz megtölteni. A klubok többnyire kisebb településen vannak, ha ott hatvan-száz ember összegyűlik, az már nagy szó. Tavalyóta jobboldali kormány van hatalmon, amelynek az az alapelve, hogy csak az kaphat állami támogatást, ami érdekli a közönséget. Ami kevesebb hallgatót vonz, az nem részesülhet oly mértékű dotációban, mint a színházak vagy a szimfonikus zenekar. Emiatt koncertek nincsenek is, csak klubokban játszanak a zenészek. Egyedül Garbarek képes koncertjein meg­tölteni a termeket, ha akarja.

– Mit segít ebben a tömegkommunikáció?

– A rádióban heti két-három óra jazz szól, az egycsatornás televízió pedig teljesen rendszertelenül tűz műsorára jazzprogramokat. Legtöbbet a fesztiválokról közvetítenek: egyik évben a kongsbergi, másik évben a molde-i fesztivál anyagát veszik szalagra. A napilapokban bővebb hely jut a jazznek, bár inkább csak leíró jelleggel; kevés az értő kritika.

Számok

Rolf S. Grundesen két füzetszerű kiadványt emel ki táskájából. Az egyik a norvég jazzéletet mutatja be történeti, szervezeti szempontból; a másik a megjelent lemezekről ad áttekintést. Mindkettőt a szövetség jelentette meg. Megtudni belőlük például azt, hogy a nagyobb szervezetek hány korona állami támogatásban részesülnek.

    

     Norvég Jazz Szövetség                                  800.000

     Norvég Jazzmuzsikusok Szövetsége             260.000

     Jazzarchívum                                                190.000

     Molde fesztivál                                               375.000

     Kongsberg fesztivál                                        280.000

     Vossa fesztivál                                              157.000

     Oslói jazzklubok                                            140.000

     Stavangeri jazzklubok                                    140.000

     Bergeni jazzklubok                                          60.000

A támogatás háromszintű: állami, megyei és helyi. A klubok például a városoktól kapják a dotációt. Ezen kívül vannak még különféle ösztöndíjak, eseti juttatások egyéni programokra, koncertekre, lemezekre, könyvekre különböző kulturális intézményektől.

Második beszélgetés: a muzsikus

A Debrecen nagyságú Bergen a nyugati part kapuja, hétórányi vonatútra Oslótól. Hét dombon fekszik, tengeröbölben. Az esernyők városaként ismert, de nem bántam, hogy az ott töltött öt napom alatt hétágra sütött a nap.

Olav Dale szaxofonos, a helyi jazzélet reprezentánsa, egy szálloda halljában adott ran­devút. Beszélgethettünk volna szerdán a Holmes diszkóban a Bergen Jazzforum programja alatt, vagy csütörtökön a Jaden jazzklubban, vagy pénteken az Oreon Hotel jazzműsora köz­ben, de hát ő éppen nem játszott, meg aztán az ilyen zajos helyek különben sem alkalmasak nyugodt társalgásra. Negyedórányi udvarias tapogatózás így is kell, amíg rátér a lényegre.

– Mondjuk meg őszintén, jazzt csak fesztiválokon lehet játszani. Ezt mi úgy hívjuk, hogy fesztivál szindróma. Éveken át egy csomó norvég zenekar játszotta ugyanazt a bebopot, úgyhogy az emberek végül teljesen ráuntak. Jazz? Fúj! – mondták. A bebop nem a mi zenénk, nem könnyű játszani. Az amerikaiak ezt mindig is jobban tudták, a közönség csak tőlük fogadja el igazán. Nekünk a saját zenénket kell játszani, ami a miénk. Az emberek azt szeretik.

– Mi az ön zenéje?

– Például a standardek, modern, fúziós felfogásban. A megélhetésért funkyt és blues-t kell játszani. Nekem is két zenekarom van: az egyik szintetizátorokkal, elektromos basszussal funkyt játszik, a másik swinges salsa zenét.

– Hogyan lehet Bergenben aktív kapcsolatba kerülni a jazzel?

– Norvégiában nincs jazzoktatás, csak a trondheimi egyetemen működik fakultás. Itt, Bergenben, konzervatóriumban tanulnak a muzsikusok, aztán különböző nyári jazz­tanfolyamokon vesznek részt, s a fesztiválok alatt is rendre szerveződnek gyakorló big bandek. Körülbelül 25-30 jazzmuzsikus van a városban.  Mármint muzsikus, aki jazzt is ját­szik. Amúgy jazz-szempontból nem a főváros a leglényegesebb pont. A nyugati városokban, Trondheimben, Molde-ban, Bergenben és Stavangerben – talán a nagy tengeri forgalom miatt – jóval elevenebb a jazzélet. Oslóban semmi nem történik.

Díjak

Oslóban semmi nem történik? Az biztos, hogy a koncertek ritkák, mint a fehér hollók. Sem­mivel sem fordul meg több világsztár, mint Budapesten. A jazz sátoros ünnepei itt is a fesztiválok, ilyet azonban nem rendeznek Oslóban. Mégis általános nézet, hogy ha valaki jazzmuzsikusként akar érvényesülni, annak útja ide vezet. Nem azért, mert a félmilliós Oslo annyival nagyobb a többi városnál, hanem mert minden szervezet, kommunikációs csatorna itt összpontosul. Norvégia egyáltalán nem "vízfejű" ország, de a főváros hegemóniája mégiscsak érvényesül. Ha megnézzük például, hogy a Buddy-díjjal jutalmazottak hányada oslói, igen jelentős százalékot kapunk. Ez azonban számunkra végül is mellékes, a lista abból a szempontból lehet érdekes, hogy megismertet bennünket a norvég jazz élmezőnyével. Két évtizedre visszamenőleg ez így fest:

     1965: Karin Krog

     1967: Jon Christensen

     1968: Jan Garbarek

     1969: Arild Andersen

     1970: Frode Thingnaes

     1971: Calle Neumann

     1972: Asmund Bjorken

     1975: Bjorn Alterhaug

     1976: Laila Dalseth

     1977: Egil Kapstadt

     1978: Kristian Bergheim

     1979: Guttorm Guttormsen

     1980: Bjarne Nerem

     1981: Knut Riisnaes

     1982: Radka Toneff

     1983: Espen Rud, Knut Kristiansen, Terje Borklund

     1984: Jon Balke

Harmadik beszélgetés: a szervező

A világ tényleg kicsi. Az oslói jazzélet egyik jellegzetes alakja magyar: Horváth Attila. Min­denki ismeri, mindenki derűs mosollyal emlegeti a nevét. "Attila? Remek fickó!"

Attila nem mai gyerek: az ötvenes évek végén vetődött Norvégiába, s 1963 óta vezet jazzklubokat. Igazgatója, majd elnöke volt az 1971-ben megnyílt, ma már legendásnak számító Club 7-nek. A szép időkre nosztalgiával emlékszik vissza:

– A klub számára az oslói ifjúsági kulturális központban béreltünk 99 személyes termet. Volt ott minden: pop, rock, színház, galéria, irodalmi program, s jazz is két este. Minden generáció oda járt, kitűnő volt a hangulat, s hamarosan olyan híre támadt az amerikai muzsikusok között, hogy fél gázsiért is hajlandóak voltak eljönni. A névsor kisebbfajta jazztörténet: B. B. King, Betty Carter, Keith Jarrett, Jack DeJohnette, Charles Lloyd, Eubie Blake, Jan Hammer, Champion Jack Dupree, Michael Urbaniak, Dexter Gordon, Stan Getz, Art Blakey, Chick Corea, Pat Metheny... Na és járt ott a Vasas Néptáncegyüttes is az én közvetítésemmel. A klubot választott vezetőség irányította. A teremért évente 400 ezer koronát fizettünk. A fenntartók azonban 1984-ben 2,5 millió koronára akarták emelni a bérleti díjat, s ez végül a klub megszűnéséhez vezetett. Pedig de nagyszerű dolgok történtek ott!

Attila ma sem szakított a jazzzel: a Jazz Alive nevű klubot bérli – nappal, étkeztetésre. Ő a szakács és a pincér egy személyben. Mosolygós, fekete állszakállas képe a bejárat előtt megállító táblán hívja fel a figyelmet a magyaros ízekre. Két fogás között pedig arról álmodozik, hogy ha elegendő tőkéje gyűlik össze, nyit a belvárosban egy kis presszót, ahol lesz majd színház, irodalom, képzőművészet, zene, s természetesen jazz is...

Szíves közbenjárásával

A hanglemez Norvégiában is a zene megörökítésének fő eszköze (a rendkívül költséges vide­oklipek készítéséről a jazzmuzsikusok egyelőre nem is álmodhatnak). Az ország nyitva áll a behozatal előtt, éppen ezért ki van szolgáltatva a multinacionális cégek kínálatának. S azok a hatvanas évek sokszínű, az avantgárdnak, a kísérletinek is teret adó kiadáspo­li­ti­ká­juk­kal szemben ma már szinte csak a tradicionális jazz és a jazz-rock forgalmazására szorít­koznak. Ennek ellenhatásaként alternatív lemezkiadók alakultak különböző támogatásokra, illetve a közreműködők lelkesedésére építve. Ezek a csatornák tették lehetővé, hogy a norvég hanglemezgyártás színképe árnyaltabbá váljon, s a hanghordozók eljussanak a könyvtárakba, az iskolákba és a kulturális intézményekbe. A nyolcvanas években több független lemezcég jött létre, manapság évente 15-20 lemez jelenik meg (nálunk talán ötévenként ennyi). S jóllehet példányszámuk mindössze 200-2000 között mozog, mégiscsak dokumentumok, célt és értelmet adnak a zenészi hivatásnak, s felvételükre ugyanolyan odaadással készülnek a muzsikusok, mintha százezer példányra számíthatnának.

Az első független céget a Norvég Jazz Szövetség alapította 1981-ben Odin elnevezéssel. Azóta mintegy húsz korongot jelentetett meg, köztük a szövetség megalakulásának 30. év­fordulójára a Norvég Jazz 1960-1980 című ötlemezes albumot. Említést érdemel még a Hot Club Records (hagyományos), a Gemini (swing és bop) és a Herman Records. Ezeket a kiadókat muzsikusok működtetik. Alig van lemez, amelyiken ne álna ott a köszönet: készült X. Y. cég szíves támogatásával.

Negyedik beszélgetés: a hangmérnök

Bármilyen furcsa, a norvég muzsikusok lemezeit legnagyobb számban megjelentető kiadó székhelye nem Norvégiában, hanem az NSZK-ban, pontosabban Münchenben van. Manferd Eicher és az ECM nemzetközi utat nyitott meg a norvég muzsikusok előtt: 1970 óta csaknem 70 ECM-lemezen olvasható norvég zenészek neve. Nagyságrendben az ECM nem ver­se­nyezhet a CBS-hez hasonló világcégekkel, de jelenléte, a kortárs jazz alakulását befolyásoló szerepe számottevő. Nem véletlen, hogy egyik hangmérnöke szintén norvég: Jan Erik Kongshaug.

Az ECM felvételeinek egy része Oslóban, bérelt stúdiókban készült. Előbb a Bendiksen, majd a Talent, 1983 óta pedig a Rainbow fogadta be a muzsikusokat. A főváros munkás­negyedében, többemeletes téglaépület második szintjén vannak a Rainbow termei, itt fogad lezserül divatos öltözetben Kongshaug. Negyvenöt éves, érettségi után utasszállító hajón gitározással kereste a kenyerét, majd három éven át elektronikát tanult. 1967-ben kezdett hangmérnökként dolgozni, Manfred Eicherrel 1970-ben találkozott.

– Manfred akkor Jan Garbarek Afric Pepperbird című lemezének felvételére érkezett Oslóba – meséli –, s hangmérnöknek engem választott. Azóta száznál több lemezen dol­goztunk együtt. A Rainbow Stúdiónak – amit többen társulásban bérelünk – szép nagy az előadóterme, a zongorát és a 24 sávos magnót a Talentből hoztuk át.

Beleszippantok a levegőbe, amely kétségtelenül történelmi. A modern jazz olyan nagy­ságai készítettek itt felvételeket, mint az Art Ensemble of Chicago, Jack DeJohnette,  Keith Jarrett, L. Shankar, no és Garbarek.

– Kongshaug úr, érdekelne, hogy az ön ízlése mennyire formálja az un. ECM-hangzást.

– Az ECM egyenlő Manfred Eicherrel. Az ő ízlése a meghatározó, de a hangképet ter­mészetesen együtt alakítjuk ki. Sokszor részt vesz a felvételeken, a keverésen pedig min­denképpen. Amikor elkezdtük, még szokatlan volt a mesterséges visszhangosítók használata, a puritánok nem szerették, mert szerintük a jazz igazi hangzása száraz, természetes. Ma már minden úszik a visszhangban.

– Ön miben határozná meg az ECM-hangzás sajátosságait?

– A legfontosabb a muzsikusok játéka. Azért könnyű az ECM-nek dolgozni, mert fan­tasztikus hangszeres tudású zenészeket foglalkoztat. Csak oda kell tenni a mikrofont, külö­nö­sebb szűrésre sincs szükség, olyan jól szólnak. A mi szerepünk inkább a hangkép alakí­tásában, az egyensúlyozásban és a visszhangosítók használatában van. Ami engem illet, én nagyon kevés szűrőt használok. Szeretem viszont a mechanikus és digitális vissz­han­gosítókat. Nemcsak a hangzáskép szélességét igyekszünk megteremteni, legalább ennyire fontos annak mélysége, a három dimenzió megteremtése.

– Hangmérnökként nemcsak az ECM-nek dolgozik, hanem különféle norvég zenéket is rögzít. Hogyan látja azoknak a norvég muzsikusoknak a lehetőségeit, akiket nem foglal­koztatnak nemzetközi cégek?

– A lemezüzlet manapság minden országban problematikus. A nyolcvanas években nagy hanyatlás következett be, s az életben maradottaknak kemény harcot kellett folytatniuk a túlélésért. Az emberek otthon ülnek a lakásukban, bámulják a videót, legfeljebb diszkókba mozdulnak ki. A jazzklubok bezártak, a muzsikusoknak nincs munkájuk. Sok norvég lemez felvételein közreműködtem az elmúlt években, de egyik sem kapott segítséget a nagy lemezcégektől. Alapítványok és kormányzati szervek támogatását célozzák meg, kibérelnek egy stúdiót, és maguk keresik meg a forgalmazót. A lemezcégeknek kicsi a tőkéjük, s azt nem akarják a jazzbe fektetni, mert nincs nagy kereslet iránta.

Lemezek üzenete

Két tucat hanglemezzel tértem haza Norvégiából. Mind hazai felvétel, nincsenek köztük a norvég jazz nemzetközi sztárjainak külföldi kiadók által megjelentetett anyagai. A korongokat a szövetség titkára és Odd Gjelsnes, az elosztó központ vezetője válogatta számomra, a minta ennél fogva reprezentatívnak tekinthető.

Az oldalakat végighallgatva azonnal feltűnik, hogy hiányoznak az avantgárd és a free harsányabb hangjai. A kísérleti irányzatok ezek szerint elkerülték az országot, vagy nem voltak képesek gyökeret verni. A nyers, kemény, sokkoló fogalmazás nem a norvégok sajátja. A felvételek ugyanakkor rácáfolnak azokra az idegenforgalmi sablonokra, amelyek szerint a hó és a gleccserek országában a zene is szükségképpen hűvös. Egyesek Garbarek zenéjét a fjordok jeges fuvallataival hozzák összefüggésbe, pedig kevés ennyire érzelmes zene születik napjainkban, mint az övé. Ez a dallamos, harmonikus, lírai hangvétel jellemzi a norvég fel­vételek legtöbbjét is. Erre az a kézenfekvő, bár kétségtelenül leegyszerűsítő magyarázat kínálkozik, hogy az, aki egész életében ki van téve az éghajlat viszontagságainak, a hidegnek, a sötétségnek, belül melegségre vágyik. Norvégia hatalmas kiterjedése, zabolátlan természeti adottságai miatt kicsit "vidéki" ország. Az urbanizáció itt nem öltött olyan mértéket, amilyen másutt a nagyvárosi neurózis elhatalmasodásához vezetett. A norvégok együtt élnek a természettel, s ez alapvetően meghatározza életszemléletüket, érzelemvilágukat.

Ha jazzről van szó, a muzsikusok tiszteletteljes főhajtással azonnal az őshaza, Amerika nevét említik. Nem véletlen, hogy a swing- és a modern jazz kezdetét jelentő bophagyomá­nyok olyan erősen élnek tovább. Az utóbbi stílus kitűnő képviselője Thorgeir Stubo gitáros, akinek a Live at Jazz Alive és a Doug Raineyvel rögzített Everything We Love című lemezei virtuóz produkciók. A norvég jazz nagy öregje Bjarne Nerem tenorszaxofonos, 1984-es This Is Always című albuma remek példája swinges stílusérzékének. Modernebb, bopos felfogásról tanúskodik a Harald Bergersen/Atle Hammer kvintett Joy Spring című lemeze. Megjegyzendő, hogy mindkettőn az Eivin Sannes (zongora), Terje Venaas (bőgő), Egil "Bop" Johansen (dob) supertrió alkotja a ritmusszekciót. A Hot Club de Norvége kvartett Django Reinhardt örökségét ápolja felvételein.

Norvégia nem szűkölködik jeles énekesnőkben. Ilyen például Laila Dalseth, továbbá Magni Wenzel (All or Nothing at All) és a fiatalon elhúnyt Radka Toneff, aki Fairytales című lemezén gyönyörű balladákat énekel Steve Dobrogosz zongorakíséretével. Érdekes jelleg­zetesség a norvégok vonzódása a nagyzenekari játék iránt. Ezt reprezentálják az Oslo 13 zenekar  Anti-Therapy és Espen Rud együttesének Hotelsuite című lemezei, de ide kívánkozik Per Husby csapatának Dedications című albuma, amelyen többek között Karin Krog, Georgie Fame és John Surman szerepel. A népzene megtermékenyítő hatását mutatja a Soyr együttes Cierny Peter című lemeze.

Az ország periférikus helyzetét ellensúlyozó nyitottság jele, hogy a norvég muzsikusok előszeretettel hívnak meg vendégszólistának neves amerikai előadókat. Így született meg a Tamma együttes lemeze Don Cherry trombitás és Ed Blackwell dobos közreműködésével, valamint Torgrim Sollid trombitás kvintettjének lemeze Warne Marsh szaxofonossal (Sax of a Kind). Modern hangokat üt meg Knut Riisnaes szaxofonos Flukt című albuma, s alighanem a legjobb zenekar napjainkban az Arild Andersen és Jon Christensen vezette Masqualero kvintett, amelynek első lemezét az Odin adta ki. Érdemleges kísérlet Egil Kapstad zongorista Bill Evans emlékének adózó Epilog című munkája. Az Aha együttes szellemes jazz-rock anyaggal jelentkezett (Keep Nose in Front), Erik Wöllo pedig a szintetizátor hangzási lehetőségeit kutatja (Dreams of Pyramids). Az említett ötlemezes történeti antológián olyan ritkaságok hallhatók, mint Karin Krog és Jan Garbarek első felvételei.

Mérleg?

Szembetűnő a norvég jazz általánosan magas színvonala, a felvételek szakmai igényes­sége és kidolgozottsága. Sok kitűnő zenész játszik a lemezeken, bár legtöbbjük kitaposott nyomokon igyekszik járni, kevés a jele az újító, formabontó törekvéseknek. Nem véletlenül azok tettek szert nemzetközi elismertségre, akik nemcsak jól beszélik a jazz nyelvét, hanem szuverén módon tudták árnyalni azt. Igaz, ez nem következhetett volna be ilyen erős és odaadóan tevékenykedő hátország nélkül. Ez a hátország pedig a nyolcvanas években nem stilisztikai vitákra, hanem a videón, lézerlemezen, kazettán áradó konzervtermékek elural­kodásával szemben az élő zene megőrzésére és képviseletére összpontosította energiáit.

Utolsó beszélgetés: Garbarek

A norvég jazz legismertebb művészének neve Magyarországon is fogalom. Utazásom előtt levélben kerestem meg, találkozásunkat a norvég művelődési minisztérium iktatta progra­momba. Nem hívott lakására, viszont a megadott időben pontosan lépte át szállodám kü­szöbét. Arcát kipirosította a csípős kora tavaszi szél; gyalog jött, pedig több kilométerre lakik. Hosszas beszélgetésünk egyes részei a témába vágtak.

– Ön Oslóban lakik, de a nemzetközileg koncertező sztárok életét éli. Milyen viszonyban van itthoni muzsikustársaival?

– Nincs köztünk probléma. Nem játszom itthon túl gyakran, különben is másfajta zene érdekel.

– Arra utal, hogy itt a main stream, az un. klubjazz a divatos?

– Igen, néhányan azt játsszák, mások jazz-rockot, s vannak, akik a hatvanas években létrejött free stílust követik. Engem már nem vonz ez a zene. De akadnak olyan feltörekvő fiatal muzsikusok is, akik új hangzásokat, irányokat keresnek.

– Sokan mondják, hogy most nem túl megnyugtató a helyzet, mert a közönséget kevésbé érdekli a jazz, a lemezforgalom is visszaesett.

– Lehet. Ugyanakkor nagyon jó zenészeink vannak, sok fiatal játszik jazzt, s ez mindenképpen jó jel. Legutóbb Terje Rypdal új lemeze bekerült a Top 20-ba, ami korábban nem fordult elő jazzfelvételekkel. Az igaz, hogy csak két vagy három klub működik Oslóban, s mint hallom, nem nagy látogatottsággal. De 1962 óta, amikor először játszottam klubban, nagyon sok hullámhegy és -völgy követte egymást. Ezért nem aggódom különösebben a mai helyzet miatt, mert egy év nem sokat számít.

– Mire alapozza optimizmusát?

– Engem nagyon erős remények kötnek ehhez a zenéhez. Meg vagyok arról győződve, hogy a spontán zene mindig vonzó marad. Ez a fejlődés iránya: az élő muzsika egyre nagyobb érdeklődést kelt. Tudom, ma sokan playback technikával dolgoznak a színpadon, de ha az ember igazi kreatív zenét akar hallani, hamar rájön a különbségre. Ezért hiszek abban, hogy nincs komoly veszély, improvizatív vagy spontán zene mindig létezni fog, akár jazznek, akár másnak nevezzék is.

(Jazz, 1986)