Rosszkedvűnk évada (Csokonai Színház 1982/83))

Két vígjáték, egy tragédia és egy operett után komorabb hangvételben kezdte a második félévet a színház.

A Vén Európa Hotel, Remenyik Zsigmond immár klasszikus darabja kicsit talán szertelen, de súlyos tartalmakat hordozó sorsdráma, amely na­turalista ábrázolásmódjával szimbolikus üzeneteket is közvetít. A színen akkor él iga­zán, ha mindkét jelentésrétege érvé­nyesül. A Csokonai Színház előadásában benne rej­lett ez a lehetőség; benne rejlett, de végül nem bontakozott ki. Balogh Gábor rendező – helyesen – elkerülte az erőltetett aktualizálást, a mű köznapi, reáliákban megnyilvá­nuló alaprétegének bemutatására összpontosította figyelmét, de mivel nem sikerült iga­zán átütő, feszes ívbe szerveznie a játékot, a mű áttételesebb tartalmai feltáratlanok maradtak. Sem a gazdasági recesszióból következő nyomor és kiszolgáltatottság, sem az emberiség önpusztításának víziója nem fogalmazódott meg kellő hangsúllyal. így az előadás jeles színészek laza, egymástól szinte függetlenedett alakítássorozatává vált, s a néző­nek sajnálkozva kellett konstatálnia az alkalom elmulasztását.

Jobban zavarba hozta az embert a rendezői elképzelések erőtlensége a Ványa bá­csi elő­adásán. Nem volt túl szerencsés a darabválasztás sem – a szezon a Ványa bácsik évada volt a magyar színházi életben –, de a Csokonai Színház vállalkozása az érvé­nyes közlendő hiányával lepte meg az embert. Léner Péter rendezésében egy kétség­telenül sajátos módon lecsupaszított Csehov-vázat kaptunk: mindazok a közhelyek, amelyek a modern dráma előfutárával kap­cso­latban általában elhangzanak, megfogal­mazódtak a játékban. Ványa bácsi reménytelenül kiáb­rándult, Asztrov perspektívátlanul körorvos, Szonya lemondóan sorstűrő, Szerebrjakov zsarno­kian jelentéktelen, Jelena megközelíthetetlenül gőgös, illetve – a másik szereposztásban – a vágyak és lehe­tőségek korlátai közt vergődő; de hát hol van ettől Csehov létfilozófiája, pontos hely­zetelemzése, a szereplők közti bonyolult viszonyrendszert árnyaltan ábrázolni képes mű­vészi ereje? Quasi jelen van, mert „Csehov mégiscsak Csehov” – és ebből születik meg a kvázi színház, a valóságos konfliktusok látszatát olykor megtévesztően felidézni képes, a művészi élmény illúzióját keltő, de valójában üres, a ma emberének ténylege­sen semmit nem mondó előadás. Használható, konkrét rendezői utasítások híján – hogy a didaktikus, az egész előadás alapjellegét megadó díszletről ne beszéljünk – a színé­szekre hárult önmaguk instruálásának feladata. Saját mozgásterét ki jól, ki rosszul, de szükségképpen tételszerűen jelölte ki – min­denki azt játszotta, amit gondolni vélt.

Black Comedy. Peter Shaffer „sötét komédiája” vidámságot hivatott hozni a má­sodik félév eladdig tragikus hangulatába. Ezt csak módjával sikerült megtennie. Bohák György rendező komoly tartalmakat (is) tulajdonított a „jól megírt” bulvárdarabnak, s ezzel kellőképpen el­térítette a nézőt attól a lehetőségtől, hogy egyszerűen csak neves­sen a látottakon. „Filozófiát” kellett keresnie benne, de ebbéli igyekezete óhatatlanul kudarccal járt. Ezzel párhuzamosan vulgárissá vált a darab kétségkívül meglevő komi­kuma is: így végül két szék között a földre ült az előadás. De ezt tagadhatatlanul vi­dáman tette.

Március végén kitárta kapuit a stúdiószínház is. Vártuk ezt a bemutatót, hiszen Pinczés István stúdiórendezései mindig ígértek olyasmit, ami különbözik a kőszínház bevett repertoár kínálatától. Ezúttal egy commedia dell’arte stílusban fogant és egy groteszk egyfelvonásos komédiával jelentkezett az efféle, a hagyományostól távolodó játékstílus iránt feltűnő affinitást mutató rendező. Karel Capek A végzetes szerelem já­téka és Max Frisch Ha egyszer Hotz úr dühbe gurul című darabjainak bemutatása azzal az alapvető tanulsággal szolgált, hogy színtársulatnak és közönségnek egyaránt meg kell tanulnia, rá kell éreznie erre a közlésformára: máskülönben kódolhatatlan halmazzá válhat a felkínált – amúgy a személyiség önazonosságát, identitástudatát elemző – jel­rendszer. Ez a Capek-darab esetében valósult meg magasabb szín­vonalon, hiszen abban „csupán” komédiázniuk kellett a színészeknek. A Frisch-mű groteszkebb hangvétele már nehezebb feladványt szabott – mégis ez az a ki nem kerülhető út, amelyen a színház­nak tovább kell próbálkoznia (egyebek mellett) a modernebb játékstílus kialakításával.

Lévén a két egyfelvonásos az évad utolsó bemutatója, említésével be is végezhet­nénk rö­vidre fogott összegzésünket. Bevégezhetnénk, ha a szezonban tapasztalt jelensé­gek nem köte­leznének általánosabb érvényű következtetések megfogalmazására. Ke­zünkben a meghirdetett műsorterv: elkerülhetetlen összevetése a megvalósult gyakor­lattal. Nem kétséges, sok „objek­tív” akadály hátráltatta a Csokonai Színházat szándé­kai kivitelezésében; az átadási határidő csúszása és a megbetegedések miatt valóban komoly csapások érték a tervező gondolatot. Mégis kénytelenek vagyunk rögzíteni, hogy a közzétettel ellentétben elmaradt Tamási Áron Ördögölő Józsiás című játéka (immár a harmadik évadban), elmaradt egy musical komédia, két stúdió-bemutató és egy gyer­mekdarab. Összesen nyolc bemutatót tartott a prózai társulat a korábbi tizenkettővel szemben. Az előző évadban öt magyar dráma, egy klasszikus, két kortárs nyugati, egy kortárs keleti (művészileg milyen abszurd osztályozás!) és három szórakoztató darab szerepelt a műsoron – most egy magyar dráma, két klasszikus, három vígjáték, egy operett és egy „groteszk” est részese lehetett a közönség. Szembetűnő az arányok módosu­lása.

Olyannyira, hogy a színészek minél teljesebb foglalkoztatását (ami színházi belügy) és a szórakoztatást szolgáló akarat mellett nem érezzük az elhivatottságot, amivel korunk gondol­kodó emberéhez kívánna szólni a társulat. Akár indulatosan is sorjázhat­nának a kérdések: Hol vannak a kortárs külföldi darabok? Komolyan gondolja a szín­ház vezetősége, hogy a Black Comedyvel ki lehet elégíteni az irántuk táplált igényt? És hol vannak a mai magyar drámák? Nem akadna az egész jelenlegi termésből egy sem, amit a Csokonai Színház méltónak találna a bemutatásra? Mi van a drámapályázattal? Évek óta egy szó nem hangzik el eredményéről; annyira használhatatlan anyaggal je­lentkeztek az írók? Hol van a minden értelmes rétegre kiterjedő, átfogó színházi kon­cepció, amit korábban oly nagy vehemenciával hirdetett a színház vezetősége?

A kétségek, a megválaszolatlan kérdések különösen aggasztónak láttatják a reális belső önkritika hiányát, amely szerint jó és kiegyensúlyozott évadot zárt a Csokonai Színház. Lehet, hogy nem ugyanabban a világban élünk? Mi ugyanis azt vettük észre, hogy a közönség elpártolt a színháztól: egyes előadások kínosan üres széksorok előtt zajlottak, a bérletezés ellenére is. Az országos szakmai figyelem, amely az utóbbi idők­ben nem részesítette különös kegyben a színházat, most ha lehet, még inkább közöm­bössé vált előadásaival szemben. A debreceni társulatot nem sorolják a vezető, eleven vidéki színházak közé; igaz, a legrosszabbak sorába sem. Tisztes középszer – ez olvas­ható ki az apadó számú megítélésekből. Vélekedésünk szerint is mindössze három pro­dukció felelt meg a nem is oly szigorú színházi nívónak; a többit jobb, ha a feledés lep­le borítja. A Lear királyt, a két egyfelvonásost és a Vén Európa Hotelt említhetnénk azzal a megszorítással, hogy hibátlan, országosan is kiemelkedő előadást nem láttunk az évadban.

Ezekből a jelekből pedig kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a Csoko­nai Színház művészileg és morálisan is válságos periódusba került. Ha a felszín mögé nézünk, azt látjuk, hogy feszültségekkel terhes évadot zárt a társulat: csökkent kisugár­zó ereje, alkotó hitele; Debrecen szellemi életében nem tölt be ihlető szerepet. A szín­házban aránytalanul nagy a fluktuáció, ami hátráltatja az igazi műhelymunka kialakulását. A törzsgárdát hovatovább ugyanazok alkotják, akik tíz évvel ezelőtt is a társulat tagjai voltak. A bemutatott előadások alapján a színház szellemiségében a nyitottság, aktualitásérvényűség helyett a fennmaradás pillanatnyi feltételeit biztosító kapkodó, át­meneti megoldások domináltak. Nincs karaktere, specifikus, felismerhető tulajdonsága ma a Csokonai Színháznak: keményen hangzik, de ki kell mondanunk, hogy igazában érdektelen évad végén gördült le a függöny júniusban.

(Alföld, 1983/8)