Színikritika vidéken

„Sajnálattal, felháborodással kell regisztrálni azt a tényt, hogy itt Debrecenben is akadt olyan ember, kit beteges ambíciója arra bírt, hogy a kritika sérthetetlen jogait semmibe sem véve a legközönségesebb módon sértett meg egy munkás újságírót, aki csak kötelességét teljesítette, mert csak igazságot írt... Nem szabad többé ezt a beteg ambíciót növekedni hagyni. Álljon mindig őrt a sajtó igazságos kritikája, amelyet befo­lyásolni nem lehet, de – és ezt jegyezze meg jól mindenki, akit illet – terrorizálni sem!”

Az írás, amelyből az idézet származik, a Debreceni Hírlap 1899. február 1-jei számá­ban jelent meg. Címe: A kritika jogai. Szerzője: Ady Endre.

Játszom a gondolattal. Vajon a leendő vezérlő poéta, a szárnyait máris ily vehe­mensen próbálgató színikritikus, aki rövid élete során Debrecen, Nagyvárad, Párizs és Budapest színházi életének eseményeiről kötetnyi írásban tudósított, érdemesnek tartot­ta volna-e részt venni egy olyan országos tanácskozáson, amelyet a színházművészeti szö­vetség a vidéki színikritika helyzetét megvitatandó szervez? Szuverén gondolkodását is­merve aligha tűnik valószínűnek, hogy vette volna hozzá a fáradságot. Szirti sasként nemigen tömörült semmiféle szervezetbe, nem volt szüksége a céhtársak szövetségére: a saját fejét használta. Lehet persze, hogy ma már ez neki sem lenne elegendő. Mint ahogy az is nehezen elképzelhető, hogy az olyan stílusban fogant ítéletek napvilágot lát­hatnának, amilyenekkel ő annak idején borzolgatta a színésztársadalom kedélyét.

Nagyot változott azóta a világ, csöppet sem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a Magyar Színházművészeti Szövetség színikritikusi tagozata által meghirdetett eszmecse­rére végül is többen jöttek el a Fészek Klubba, mint ahányan távol maradtak. S jóllehet maga a tanácskozás valamiféle panaszfal előtti jelenetre emlékeztetett – a szakma bu­dapesti vezetői mély fi­gye­lemmel hallgatták a vidéki kollégák sirámait –, a megjelentek mégis érezhették a gesztust, amivel a színháziak szoros szervezete, története során elő­ször ilyen formában, elismerni kívánta a nem fővárosi színikritika jelentőségét; s leg­alább egy találkozás erejéig kifejezésre juttatta azt, hogy miképpen a színházak, úgy a kritika esetében is elavultnak véli a „vidéki” jelző mi­nősítő értelmű használatát.

Érthetően fátyolosra hangolta az e fölött érzett meghatottság a felszólalók orgá­numát, hanem azért megjegyzéseikből ennek ellenére is kiderült, hogy ha az írások szín­vonalában nem vagy alig, helyzet dolgában mégiscsak akad, különbség a fővárosi és a vidéki színikritika között. Legelsőül is az, hogy a vidéki kritikusok nem kizárólag e mesterség űzésével pergetik napjaikat, hanem (többnyire) kulturális újságírók lévén, sok­irányú igénybevételeik egyikeként vállalkoznak erre a feladatra. Ez a tény aztán sok mindent meghatároz. Például azt, hogy ezek az újságírók munkájuk révén egy városhoz kötődnek, kevésbé adatik meg számukra a lehetőség a kitekintésre, a folyamatos tájé­kozódásra, nem lehetnek részesei a színházi élet eseményeinek; így szükségszerűen ma­gukra vannak utalva, s elszigeteltségük ellen jószerivel csak önképzéssel védekezhetnek. Ez pedig egy olyan művészeti ágban, amelynek kifejezőeszközei, stílus­is­mér­vei erősen a korhoz kötődnek, nem éppen előnyös állapot. S arra még nemigen volt példa, hogy külföldi fesztiválra, tanulmányútra állami pénzen vidéki kritikus is eljutott volna; de, hogy közelebbit mondjunk, az is kizártnak látszik, hogy a magyar színházak fesztiváljá­nak két hetére eltávozást kaphatna lapjától.

Még „sajátosabbá” teszi a vidéki kritikus munkakörülményeit az, hogy véleményt állan­dóan csak egy, mégpedig a helyi színház előadásairól kell formálnia. Különös szim­biózis ez, ami nemcsak a belül- vagy kívülállás, de az objektivitás és a jóindulatú, köte­lezőnek tételezett elfogultság dilemmáját is magába foglalja. Valójában ez a szembe­állítás – gyakran igaznak tűnő s a szakma által is táplált – álellentétet takar. A helyi lapnak kétségkívül fontos feladta a színház népszerűsítése, törekvéseinek bemutatása, a közönség tájékoztatása, de ez nem a kritika, hanem más, színházi tárgyú írások dolga.

A kritikával szemben egyetlen követelmény támasztható: hogy tisztán értékszempontok alapján minősítse a bemutatókat.

Csakhogy, mint a példákból is kiderült, vannak színházak, amelyek valós vagy szándékos vakságból, összetévesztik a kritikát a helyi lap össztevékenységével, s feltét­len lojalitást, a színház „felvállalását” igénylik tőle. Ennek elmaradásakor aztán az irá­nyító és felettes szervek befolyásával, illetve az esetenként nagyvonalúan ítélkező fő­városi recenziók lobogtatásával igyekeznek vélekedését, alapállását megváltoztatni. Alig akad vidéki kritikus, akit ilyen hatások ne értek volna, noha az ütközés jellege, mér­téke, eredménye minden esetben a színház tel­jesítményének színvonalával és a maga­sabb felelősök hozzáértésével, felkészültségével van szoros összefüggésben. Egyesek za­vartalan nyugalomban, mások viszont állandó hadiállapot közepette, olykor kicsinyes taktikai szempontoknak kiszolgáltatva vethetik papírra mennybe menesztő vagy pokol­ra juttató bírálataikat. És még olyan is előfordul, hogy az igazgatóvá avanzsáló kritikus ugyanúgy „elbeszélgetésre” kéreti utódjait, mint ahogy azt vele tette az, aki­nek a szé­két most ő foglalta el.

A tévedés és a szubjektivitás jogát fenntartva azért is méltatlannak tűnnek ezek a helyzetek, mert a kritika elvben nem lehet más, mint lojális a színházzal, e művé­szeti ággal szemben, hiszen kölcsönösen feltételezik egymást, s a kritikusnak is az az érdeke – végtére ő is ember -, hogy jó előadások szülessenek. Éppen ezért lojalitását azzal fejezheti ki legteljesebben, ha az igazságot írja meg. Egyedül szuverenitásának megőrzésével szolgálhatja a színművészet, a színház és a közönség közös érdekeit: a minőség igényét. Ha ez csorbát szenved, ha értékeléseit a status quo fenntartását biz­tosító napi színházi és hatalmi kívánalmaknak rendeli vagy rendelik alá, elveszti eti­kai alapját az ítéletalkotáshoz. S akkor a neve után is értelmét veszti a fogalom, hogy: kritikus.

S hogy miben ölthet testet ez a szolgálat? Mindenekelőtt figyelembe kell vennie, hogy írásai megyei napilapban jelennek meg, s eltérő műveltségű és rétegződésű olvasóközönség számára közvetítik a kultúra e szeletét. A kritikának ezért ismertetőnek, el­igazítónak kell lennie, bevezetve az olvasót az előadás rejtelmeibe, de ugyanakkor – óvakodva a tudományosság látszatától – feltárva annak értékeit és hibáit. Alapvető a világos, közérthető fogalmazás, az egyértelmű állásfoglalás, az orientálás. Szinte lehe­tetlenre kell vállalkoznia: áthidalni a sza­kadékot az ún. magas- és tömegkultúra, a szakmai-elméleti megközelítés és a populáris fogal­mazás követelménye között. A kriti­kus felvértezettségén, egyéniségén és nem utolsósorban következetességén múlik, hogy e sok követelménynek miképpen tud eleget tenni. Támaszt adhat neki az a tudat, hogy írásai eljutnak az olvasókhoz, hatást fejtenek ki, foglalkoztatják a helyi közvéle­ményt – hiszen sokszor ez az egyedüli „hivatalos” állásfoglalás, amivel szem­besülhet­nek –, s jó esetben az általa remélt irányban segítik a tájékozódást és a vélemény­for­málást.

Természetesen minden valamirevaló kritikus tisztában van azzal, hogy az ő véle­kedése csupán egy a lehetséges megközelítések közül: hiszen az igazsághoz sokféle úton lehet eljutni. S ha ezt sikerül felismertetnie olvasójával, akkor az rájöhet arra, hogy – talán éppen a kritika segítségével – ő is megtalálhatja hozzá a maga kapuját. Akkor a kritika elérte a legtöbbet, amit elérhet. S akkor nincs szüksége arra, amit Ady írt: „A kritika olyan jog, mely védelmében hatalmas tábort egyesít, s melyet meg fo­gunk, meg kell védelmezni!”

(Alföld, 1983/5)