Tükör által... (Vidéki színházak – országos kritika)
Nem lebbent föl fátylat rejtélyes titokról az a megfigyelés, hogy a magyar színházi élet egyik neuralgikus pontja a szakma és a kritika viszonya.
Még a tájékozatlanabb olvasók előtt is feltűnhet, hogy hol lappangva, hol felszínre kerülve, de talán minden más művészeti ágnál élesebben dúl a küzdelem alkotói és ítészei között. Szenvedő, passzív helyzetét nehezen tűrve a színházi szakma az elfogultság, az érdek-összefonódás és a szakszerűtlenség vádjával igyekszik réseket ejteni a kritika hadállásain, s a harc módszerei sejtetni engedik, hogy a vehemens indulatok mögött többnyire nyomós egzisztenciális szempontok húzódnak.
Hiábavaló erőfeszítés volna kétségbe vonni a műbírálat – mint olyan – objektivitását fenntartásokkal kezelő alkotói megnyilvánulások valóságos alapjait. A kritika tükre természetéből következően nem olyan eszköz, amely tárgyszerű egzaktsággal képes láttatni a mezőjébe fogott világrészt; s eme fogyatékossága nyilvánvalóan megfosztja megfellebbezhetetlen ítélethirdetői szerepének betöltésétől. Ennek tudata lehetne akár a barikád két oldalán elhelyezkedők számára egyfajta közös platform is, ha a szembenállást nem feszítenék olyan, a színházi élet belső, természetes önmozgását korlátozó ballasztok, mint a szorongató gazdasági feltételek, az elavult struktúra nehézkessége és a tűréshatárok ingadozása. Az ily módon bonyolulttá vált helyzetben már nemigen kínálkozik etikai alap az – olykor eltúlzott – érzékenységek realitásmagjának megkérdőjelezéséhez. Nem segíti az ellentétek oldását a kritika máig eldöntetlen dilemmája sem, mármint, hogy vajon a körülmények figyelembevételével, vagy egy elvonatkoztatott, absztrakt színházeszmény jegyében fogalmazza meg ítéleteit. Ha ugyanis az előbbi megoldást választja, óhatatlanul alábbszállítja minőségi követelményeit; ha viszont az utóbbit, túlságosan messze kerülhet a valóság elemeitől.
Betöltheti-e hát a kritika ilyen viszonyok között tárgyszerűen ismeretterjesztő, elemző és értékorientáló hivatását?
Kényes a kérdés, hiszen végső soron a bírálat hitelességét feszegeti. Az adható válaszok jellegére lehet következtetni, ha egy részterületet, mondjuk a vidéki előadások országos kritikai fogadtatását tesszük nagyító alá. Ebben ugyanis sarkosabban vetődnek fel a kérdés egészére is jellemző problémák.
Ma már örvendetes tény, hogy az utóbbi évtizedben fokozatosan kilépett másodrendű szerepéből a vidéki színjátszás, s ez a lapokban megjelenő recenziók számában és hangvételében is tükröződik. Fölösleges hangsúlyozni, mennyire fontos a vidéki társulatok számára produkcióik országos sajtóvisszhangja: igazolást, visszajelzést ad, hozzásegít a reális önértékeléshez, bekapcsol a tágabb vérkeringésbe, és még akkor is haszonnal jár, ha minősítése történetesen elmarasztaló. Felelősségét túlbecsülni, de alulbecsülni sem szabad; éppen ezért izgalmas tudni, hogy a tükre által mutatott kép mennyiben és miképpen felel meg a valóságosnak.
Mindjárt látni kell: a jelenlegi hazai lapstruktúra nem teszi lehetővé, hogy átfogóbb, árnyaltabb jelzésrendszer tudósítson a vidéki színházi élet egészéről. Önálló színházi hetilap hiányában ehhez kevés a rendelkezésre álló hely, s ez szükségképpen szelektálásra készteti a szerkesztőket és a kritikusokat. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a hiány itt is szubjektivizmushoz, értéktorzulásokhoz vezet. A személyes vonzódásokra és informális csatornákra épülő választások természetéhez tartozik, hogy észrevétlen hagy értékeket, aminek lenyomatait személyes művészi tragédiák őrzik. Nem meglepetés, hogy az elmúlt évadban a kaposvári, a szolnoki és a miskolci színházak előadásaival foglalkozott legtöbbet az országos sajtó (radikális vezetőségváltozásával hasonló figyelmet vívott ki a kecskeméti színház is); a publikációk száma egyúttal értékrendet is jelez. Jóval esetlegesebb híradások számoltak be a többi „közepes” vagy „gyenge” társulat bemutatóiról: az idézőjel használata itt azért indokolt, mert az eléjük tartott tükör homályosabb annál, hogysem a változásokat szorosan nyomon követő értékmező rajzolódhatna ki benne.
S ez már elvezet a másik alapvető tükrözési problémához, a kritikák minőségének kérdéséhez. A tendenciák világosan érzékelhetők: a kritika által kiemelt színházak kiemelt kritikusokat vonzanak maguk köré (s ezáltal ezzel megfelelő szellemi-ideológiai megalapozást szereznek ténykedésükhöz), míg a kevésbé frekventált társulatok bemutatóit nagy valószínűséggel az éppen ráérő műítészek tisztelik meg. Néhány valóban önállóan gondolkodó kritikus írásaitól eltekintve majdnem lehetetlen kideríteni, hogy mifajta esztétikai norma, színházeszmény jegyében születnek meg ezek a beszámolók. Ez tovább rontja a szürkébb színházak esélyeit, a túlságosan eltérő színvonalú kritikai fogadtatás pedig nivellálja, hatástalanítja a pontosan minősítők hitelét is, forrásául további értékzavaroknak.
Ha a jelenlegi helyzetben a kiválasztás és a minősítés szempontjai egészében híján vannak a szükséges objektivitásnak, vajon milyen remény látszik a szakma és a kritika kölcsönös túlérzékenységének mérséklődésére? Akkor, amikor (különösen a vidéki) színházak létfeltételei egyre nehezednek, az adott struktúra már pusztán a formális logika következtetései szerint sem kecsegtethet) kedvező változásokkal. Ehhez mélyreható reformokra lenne szükség a színházi életben is – reformokra, amelyek természetesen nem mehetnek függetlenül végbe a társadalmi, gazdasági, politikai élet más területein kívánatos módosulásoktól.
(Alföld, 1984/10)