Tükör által... (Vidéki színházak – országos kritika)

 

Nem lebbent föl fátylat rejtélyes titokról az a megfigyelés, hogy a magyar színházi élet egyik neuralgikus pontja a szakma és a kritika viszonya.

Még a tájékozatlanabb olvasók előtt is fel­tűnhet, hogy hol lappangva, hol felszínre kerülve, de talán minden más művészeti ágnál élesebben dúl a küzdelem alkotói és ítészei között. Szenvedő, passzív helyzetét nehezen tűrve a színházi szakma az elfogultság, az érdek-összefonódás és a szakszerűtlenség vádjával igyek­szik réseket ejteni a kritika hadállásain, s a harc módsze­rei sejtetni engedik, hogy a vehemens indulatok mögött többnyire nyomós egzisztenciális szempontok húzódnak.

Hiábavaló erőfeszítés volna kétségbe vonni a műbírálat – mint olyan – objektivitását fenn­tartásokkal kezelő alkotói megnyilvánulások valóságos alapjait. A kritika tükre természetéből következően nem olyan eszköz, amely tárgyszerű egzaktsággal képes lát­tatni a mezőjébe fogott világrészt; s eme fogyatékossága nyilvánvalóan megfosztja meg­fellebbezhetetlen ítélethirdetői szerepének betöltésétől. Ennek tudata lehetne akár a bari­kád két oldalán elhelyezkedők számára egyfajta közös platform is, ha a szembenállást nem feszítenék olyan, a színházi élet belső, ter­mészetes önmozgását korlátozó ballasztok, mint a szorongató gazdasági feltételek, az elavult struktúra nehézkessége és a tűréshatárok ingadozása. Az ily módon bonyolulttá vált helyzetben már nemigen kínálkozik etikai alap az – olykor eltúlzott – érzékenységek realitásmagjának megkérdőjelezéséhez. Nem segíti az ellentétek oldását a kritika máig eldöntetlen dilemmája sem, mármint, hogy vajon a körülmények figyelembevételével, vagy egy elvonatkoztatott, absztrakt színházeszmény jegyében fogalmazza meg ítéleteit. Ha ugyanis az előbbi megoldást választja, óhatatlanul alábbszállítja minőségi követelményeit; ha viszont az utóbbit, túlságosan messze kerül­het a valóság elemeitől.

Betöltheti-e hát a kritika ilyen viszonyok között tárgyszerűen ismeretterjesztő, elemző és értékorientáló hivatását?

Kényes a kérdés, hiszen végső soron a bírálat hitelességét feszegeti. Az adható vála­szok jellegére lehet következtetni, ha egy részterületet, mondjuk a vidéki előadások országos kritikai fogadtatását tesszük nagyító alá. Ebben ugyanis sarkosabban vetődnek fel a kérdés egészére is jellemző problémák.

Ma már örvendetes tény, hogy az utóbbi évtizedben fokozatosan kilépett másod­rendű szerepéből a vidéki színjátszás, s ez a lapokban megjelenő recenziók számában és hangvé­te­lében is tükröződik. Fölösleges hangsúlyozni, mennyire fontos a vidéki társu­latok számára produkcióik országos sajtóvisszhangja: igazolást, visszajelzést ad, hozzá­segít a reális önérté­keléshez, bekapcsol a tágabb vérkeringésbe, és még akkor is haszon­nal jár, ha minősítése tör­ténetesen elmarasztaló. Felelősségét túlbecsülni, de alulbecsülni sem szabad; éppen ezért iz­galmas tudni, hogy a tükre által mutatott kép mennyiben és mi­képpen felel meg a valóságosnak.

Mindjárt látni kell: a jelenlegi hazai lapstruktúra nem teszi lehetővé, hogy átfogóbb, ár­nyaltabb jelzésrendszer tudósítson a vidéki színházi élet egészéről. Önálló színházi heti­lap hiányában ehhez kevés a rendelkezésre álló hely, s ez szükségképpen szelektálásra készteti a szerkesztőket és a kritikusokat. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a hiány itt is szubjekti­viz­mushoz, értéktorzulásokhoz vezet. A személyes vonzódásokra és informális csatornákra épülő választások természetéhez tartozik, hogy észrevétlen hagy értékeket, aminek lenyomatait személyes művészi tragédiák őrzik. Nem meglepetés, hogy az el­múlt évadban a kaposvári, a szolnoki és a miskolci színházak előadásaival foglalkozott legtöbbet az országos sajtó (radikális vezetőségváltozásával hasonló figyelmet vívott ki a kecskeméti színház is); a publikációk szá­ma egyúttal értékrendet is jelez. Jóval esetle­gesebb híradások számoltak be a többi „közepes” vagy „gyenge” társulat bemutatóiról: az idézőjel használata itt azért indokolt, mert az eléjük tartott tükör homályosabb annál, hogysem a változásokat szorosan nyomon követő értékmező rajzolódhatna ki benne.

S ez már elvezet a másik alapvető tükrözési problémához, a kritikák minőségének kérdé­séhez. A tendenciák világosan érzékelhetők: a kritika által kiemelt színházak ki­emelt kriti­ku­sokat vonzanak maguk köré (s ezáltal ezzel megfelelő szellemi-ideológiai megalapozást szerez­nek ténykedésükhöz), míg a kevésbé frekventált társulatok bemu­tatóit nagy valószínűséggel az éppen ráérő műítészek tisztelik meg. Néhány valóban ön­állóan gondolkodó kritikus írásaitól eltekintve majdnem lehetetlen kideríteni, hogy mifajta esztétikai norma, színházeszmény je­gyében születnek meg ezek a beszámolók. Ez tovább rontja a szürkébb színházak esélyeit, a túlságosan eltérő színvonalú kritikai fogadtatás pedig nivellálja, hatástalanítja a pontosan mi­nősítők hitelét is, forrásául to­vábbi értékzavaroknak.

Ha a jelenlegi helyzetben a kiválasztás és a minősítés szempontjai egészében híján vannak a szükséges objektivitásnak, vajon milyen remény látszik a szakma és a kritika kölcsönös túl­érzékenységének mérséklődésére? Akkor, amikor (különösen a vidéki) színházak létfeltételei egyre nehezednek, az adott struktúra már pusztán a formális logika következtetései szerint sem kecsegtethet) kedvező változásokkal. Ehhez mélyreható reformokra lenne szükség a színházi életben is – reformokra, amelyek természetesen nem mehetnek függetlenül végbe a társadalmi, gazdasági, politikai élet más területein kívána­tos módosulásoktól.

(Alföld, 1984/10)