Vélemények tükrében (Karmesterek Kodályról)

 

„ÚJ FOLKLÓRT TEREMTETT”

(Patric Standford zeneszerző, a Bretton Hall College tanszékvezető tanára, az Angol Zeneművészek Szövetségének elnöke, London)

• Standford úr, Ön mikor találkozott először Kodály műveivel?

- Sok évvel ezelőtt, húszévesen egy salzburgi fesztiválon. Kodályról már korábban is hallottam, de csak néhány darabjával kapcsolatban, amelyek akkoriban Angliában ismertek voltak; mint például a Háry János-szvit és néhány kórusműve. Kodály sokkal inkább módszere és technikája révén ismert Angliában, mint művei alapján. Intézmények alakultak a módszer népszerűsítésére, s létrejött a Kodály Társaság. Ezt főleg az Angliában élő magyarok egy csoportja támogatta. Az évek során sok angol zenetanár járt Magyarországon Kodály módszerét és pedagógiai elveit tanulmányozni, s tudásukat és elragadtatásukat magukkal hozták Angliába. Például egy tehetséges gyerekeket képző intézet két tanára is többször megfordult Magyar­országon, s az itt szerzett tapasztalatokat kamatoztatják a tanításban. Ez azért fontos, mert stílust teremt a zenepedagógiában. A módszer és a technika azon­ban fejlődni fog, mások is hozzá­teszik a magukét, s már nem Kodály-módszer lesz, hanem egy új módszer, illetve a képzés egyik új módszere, s Kodály neve elmarad mellőle. Ez máris megfigyelhető: több iskolában már csak egy olyan jó eszköznek tekintik, ami a zenei képzés része.

• Az angol átlagember mennyire ismeri Kodály nevét?

- Nem nagyon. De az átlagemberek között kevés van, aki századunk zené­jéről egyáltalán tud valamit. Beethoven és Mozart nevét ismerik a hanglemezbol­tokból. De nem mindenki átlag­ember, s aki tud valamit a 20. század zenéjéről, az ismeri Bartók és Kodály nevét is. És tudják, hogy a kettő nem ugyanaz. A zenei­leg műveltek úgy tartják, hogy Bartók nemzetközi, Kodály nemzeti szerző.

• Bizonyára tudja, hogy Magyarországon mindig együtt említik a két nevet..

- Ez probléma, mert Angliában is együtt említik, amikor a zenetörténet tár­sadalmi hátte­réről és a folklórról beszélnek. Azt hiszem, a tanulók több Bartók-művet hallanak, mint Ko­dályt, s bizonyos, hogy az elemzéshez Bartók darabjait választják. Még nem hallottam arról, hogy Kodály műveit ilyen analízisekre hasz­nálták volna. Amikor pedagógiailag beszélünk a folklór jelenlétéről a koncertzené­ben, Bartók a példa, és nem Kodály.

• Mi ennek az oka?

- Zenei szempontból Bartók kompozícióiban több minden van, ami könnyen elemezhető. Ez nem azt jelenti, hogy jó vagy rossz; csak azt, hogy jobban meg­közelíthető. Kodály inkább a szívéből komponált, zenéje inkább érzelmi jellegű, amit sosem könnyű analizálni, aminek a titkait nehéz a részleteket boncolgatva felfedni.

• Ha nem a zeneoktatást, hanem a hangversenyéletet nézzük, melyikük mű­vei hangzanak fel többször?

- Azt kell mondanom, hogy Kodályé. De ez most általában értendő, s nem feltétlenül érvényes Nagy-Britanniára. Nálunk több Bartók-művet játszanak. Az amatőr, illetve iskolai zenekarok és kórusok viszont Kodály műveit adják elő gyak­rabban, mert Bartók művei nehezek számukra. Bartók a hivatásos előadók zene­szerzője, s azért játsszák műveit többször, mert több a hivatásos, mint az amatőr előadó. Az amatőrök több Kodály-művet énekelnek, mert könnyeb­ben elsajátítha­tók. Kodály a népzenét olyan anyaggá alakította át, amit az emberek használni tudnak; míg Bartók nem alakította át egyáltalán, hanem úgy alkalmazta, ahogy volt. S nem hiszem, hogy bárki úgy akarná használni a folklórt, ahogy van. Bar­tók nagyon őszinte volt, ő pontosan úgy alkalmazta a folkzenét, ahogy hallotta. Kodály pedig átalakította azzá, amit a városi ember is meg tud érteni. Ezért si­keres sok műve.

• Ön már többször járt Debrecenben, személyesen is tapasztalhatta azt a kultuszt, ami Bartókot és Kodályt nálunk övezi. Mi erről a véleménye?

- Ők valóban nagy megbecsülést érdemelnek, én is csodálom őket. De úgy érzem, veszé­lyeket rejt magában az, ha valakit ennyire magasra helyeznek: ürügy­ként használhatják fel az előrelépés ellen. Kodály erős nemzeti érzése és műveinek hozzáférhetősége az amatőr kórusok számára azt a kísértést támasztja, hogy senki nem tud nagyobbat alkotni. Pedig tud, azóta is új zeneszerző-nemzedékek jelent­keztek. Kodály csak egy ember. Amit ő tett, azt más magyar zeneszerzők is meg­tették és megteszik a jövőben. Ha kijelentjük azt, hogy ő isten, elzárjuk a lehető­séget mások elől.

• Angliában nem történik ilyesmi saját nagy szerzőikkel?

- Mi nem állítunk embereket piedesztálra. Inkább a másik végletbe esünk, nem adjuk meg a kellő tiszteletet az arra érdemeseknek. Ez persze alkati kérdés. De nincsenek is ilyen nem­zetközi óriásaink, mint Bartók és Kodály. Magyarország nagy problémája, hogy ők nemcsak nemzeti hősök, hanem a világon mindenütt nagy embernek tartják őket.

• Volt-e az angol szerzők között példa arra, hogy a népzenét ilyen mérték­ben ültessék át a klasszikus zene nyelvére?

- Igen, volt, Vaughan Williams a nagy példa. Néha nehéz különbséget tenni Kodály és az ő zenéje között. Egyszer leforgattam növendékeimnek Kodály Nyári este című zenekari művét, s megkérdeztem, mit hallottak. Azt válaszolták, hogy népzenei jellegű zenét, valószínűleg Vaughan Williamstól. Tehát olyan érzésük volt, hogy a népzenei anyag által keltett atmoszféra a saját népzenénkre volt jellemző, s nem a magyarra. Williams ugyanúgy gyűjtött népdalokat, amatőr kórusokat szer­vezett, és megújította az egyházi zsoltáréneklést.

• Könnyű-e hozzájutni Angliában a Kodály-partitúrákhoz?

- A Boosey and Hawkes szinte valamennyi művét forgalmazza. S mint mondtam, pe­dagógiai művei nagyon népszerűek, és az iskolákban széles körűen használják őket.

• Végül is Önben milyen kép alakult ki Kodály Zoltánról?

- Nehéz erre válaszolni, mert nem ismerem teljes életművét. De sokat ismerek belőle, s ezek alapján központi jelentőséget tulajdonítok kórusművészetének. Mint Schubert esetében a daloknak. Természetesen nem szabad elfelejtkezni színpadi és zenekari műveiről sem, s én különösen szeretem vonósnégyeseit, kamaramuzsikáját. Kodályt a nemzeti érzés legjelentősebb megfogalmazójának tartom. Nem hiszem, hogy bármely más zeneszerzőnek sikerült volna így hidat vernie a szinte elfeledett folklór és a ma zenéje között. Lefordította, a jelenbe ültette át a népzenét. Ezért figyelemre méltó jelenség a 20. századi zene történetében. Nem úgy, mint Sztavinszkij vagy Bartók, mert nevét nem említeném a legjelentősebbek között. Az adja a jelentőségét, hogy a folklórt korunk zenéjébe átültetve új folklórt teremtett. S ez csak itt, Magyarországon sikerült.

 

„MINDEN KONCERTEN ÉNEKELJÜK A MŰVEIT”

(Claude Panterne, a tours-i Jean de Ockeghem kamarakórus vezetője)

• A Jean de Ockeghem kórus résztvevője volt a legelső, 1961-es debreceni kórus­fesz­ti­válnak is. Hogyan került sor a meghívásra?

- Az ötvenes évek végén Arezzóban együtt versenyeztünk a Kodály Kórus­sal, ott hívott meg bennünket Gulyás György. Ebben az időben Kodályt még ke­vésbé ismerték Francia­or­szágban, ezért nagy felfedezés és élmény volt számunkra, hogy Magyarországon találkoz­hattunk művei­vel. Ettől kezdve figyeltünk rá külö­nösen. Még itt több kottát megvettünk, s műveit fokozatosan építettük be műso­runkba. Azt hiszem, mi kezdtük el Kodály kórusműveit megismertetni és népsze­rűsíteni Franciaországban. Aztán más kórusok is felfigyeltek rá. Az ő művei annyira az emberi hangra szerkesztettek, hogy ehhez hasonlót nem találni Franciaor­szágban. A francia kórusművek teljesen más jellegűek, úgyhogy számunkra új volt ez a zenei világ.

• Meddig mentek el a népszerűsítésben?

- Mindig magyarul mutattuk be a műveket. Ez az egyik kórustagnak köszön­hető, aki meg­tanult annyira magyarul, hogy elmagyarázhatta a helyes intonációt. Két lemezünkön is éne­keljük Kodály műveit, magyarul. Minden fesztiválon és kon­certen műsorra tűzzük műveit. Amikor Franciaországban megújult, felélénkült a zenei élet, egyre többen kezdtek figyelni Kodályra, több helyütt kezdték tanítani módszerét. Ez is hozzájárult megismertetéséhez.

• A Jean de Ockeghem kórust mi indítja arra, hogy repertoárjában ilyen ki­tüntető helyet biztosítson Kodály műveinek?

- Az igazat megvallva, először a magyar barátainkkal szemben táplált érzel­mek vezettek bennünket. Ahogy fokozatosan megismerkedtünk Kodály művészeté­vel, úgy fedeztük fel nagy­szerűségét. Ismétlem: az emberi hangra példa nélkül írott érzelmi világra bukkantunk benne. Természetesen a nyelv eleinte nehézséget oko­zott; szerencsére a kórustagok vállalták azt az erőfeszítést, hogy magyar nyelven mutassuk be a műveket. Úgy értem, megérte, mert több kórus van, amely nem ma­gyarul énekli a műveket, s így érdektelen előadása. A mi kórusunk soha nem fogadta el, hogy ne eredeti nyelven szólaltassuk meg a műveket. S ez a mostani kó­rusversenyen problémát is okozott, mert úgy vettem észre, a magyar kórusok előadásmódjában a szöveg szinte hangsúlyosabb, mint magának a zenének a ritmusa.

• De azzal, hogy magyarul énekelnek, a francia közönség előtt kerülnek hát­rányos helyzetbe, mert nem értik, miről szólnak a dalok.

- Előadás előtt mindig elmondjuk franciául, miről van a dalban szó. Mi azt akarjuk, hogy ismerjék a tartalmát, de hallják meg a mű, a nyelv sajátos zenei hangsúlyait, a ritmust, ami fordításban nem ugyanaz.

• Lemezeik hogyan születtek meg, s milyen koncepció alapján készültek?

- Az elsőt másfél évtizede saját magunk jelentettük meg. A második lemez későbbi, s a nagy Erato cég adta ki. Hét-nyolc darab szerepel rajta, köztük a Mátrai képek. Azok közül a művek közül választottunk, amelyeket már ismertünk. Nem szabad elfelejteni, hogy kórusom amatőrökből áll, akiknek nincs különösebb zenei előképzettségük. Számunkra az volt a fontos, hogy amit bemutatunk, az pon­tos legyen, tehát inkább kevesebbet énekeljünk, de jól.

• Egész Franciaországban forgalmazzák a lemezt?

- Már nem is lehet kapni. Ez jó jel.

• Ha már Franciaországban elhangzik Kodály neve, akkor mire gondolnak az emberek?

- Egyrészt a módszerre, másrészt a kórusművekre. Sokkal kevésbé a zenekari művekre.

• A rádió- és televízióállomások  közvetítik-e szerzeményeit?

- Egyre több kórus kezdi a rádióban is megszólaltatni műveit, de főleg az egyszerűbbeket. Érdekes, hogy a hivatásos kórusok nehezebben boldogulnak Ko­dály műveivel, mert zömmel francia fordításban éneklik azokat. Most már egyébként mindenki képes arra, hogy Kodály-kórusokat énekeljen. Kezdetben gondot okozott, hogy nem lehetett hozzáférni a partitúrákhoz. De még mindig előfordul, hogy megjelentetnek Kodály-műveket német, francia és angol nyel­ven, s éppen a magyar hiányzik. Ezt én elfogadhatatlannak tartom. Kodály helye min­denképpen a legnagyobbak között van, de a nyelv kétségtelen probléma: ha például németül írt volna, a leggyakrabban énekelt szerzők közé tartozna.

 

„A KÓRUSIRODALOM CSÚCSA”  

(Eskil Hemberg zeneszerző, a Svéd Zeneszerzők Szövetségének elnöke, a Rikskonzerten igazgatója, a stockholmi Akadémiai kórus karnagya)

• Milyen múltra tekinthet vissza Kodály fogadtatása Svédországban?

- A második világháború alatt Svédország olyan volt, mint egy lezárt doboz, minden határát hadsereg őrizte, és féltünk, hogy a nácik bennünket is megszállnak. A fiatal nemzedék nem tudott mással foglalkozni, mint tanulni; minden ismert svéd muzsikus – például Birgit Nilsson vagy Eric Ericsson – a háború alatt tanult. És mindenki Hindemithtel foglalkozott. Amikor a háború véget ért, Hindemithet egy nap alatt elfelejtették, s Bartókot és Schönberget kezdték tanulmányozni. Az Akadémiai kórus előző karnagya, Norby, aki a Stockholmi Filharmónia igazgatója is volt, egyike azoknak, akik Kodályt mint kórusszerzőt a svéd közönséggel megis­mertették. Negyedszázaddal ezelőtt előadta például az Estét, a Székely keservest, a Missa brevist.

• Személy szerint ön hogyan találkozott Kodály műveivel?

- Akkoriban a Kodály-módszer még nem volt annyira ismert és népszerű; én sem az alapján tanultam zenét, nem is tudtam róla semmit. Tudtam, hogy Ko­dály létezik, de még nem hallottam darabját.

• Ebben az időben még nem játszották műveit?

- Játszották, de én nem hallottam ezeket. Az akadémiát 1960-64 között vé­geztem el, s ott aztán alkalmam nyílt az ismerkedésre.

• Mit tanultak róla?

- Főleg a kórusművekkel foglalkoztunk, de Kodály neve nem volt annyira ismert, mint Bartóké.

• És most?

- Bartók darabjait most is többször játsszák, s Kodály főleg mint kórusszer­ző él a köztu­datban. De úgy gondolom, Carl Orff korábban sokkal népszerűbb volt nála.

• Manapság milyen külföldi szerzők műveit éneklik legszívesebben a svéd kórusok?

- Nagyon kiterjedt a kóruskultúra, körülbelül nyolcezer kórus működik az országban, ezért ezt nehéz felbecsülni, Azt hiszem, minden jó darabot szívesen énekelnek. Mondok azért néhány nevet is: Pendereczky, Ligeti, Jolivet, Poulenc, Petrassi, Nono, Stockhausen. Magyar kollé­gá­ikhoz hasonlóan zeneszerzőink kórusmű­veket is írnak. Egyébként a magyarországi kórus­kultúrában ezt látom a legfonto­sabbnak.

• És a svéd zeneszerzők hogyan viszonyulnak a folklórhoz?

- Többen is foglalkoznak vele, például Hugó Alvien, aki Sibelius kortársa volt, sok ilyen darabot írt. Ö volt a svéd Bárdos Lajos. De a szerzők kórusmű­veikben kétségtelenül nem hasz­nálták fel olyan mértékben az összegyűjtött és fel­dolgozott folklóranyagot, mint Bartók és Ko­dály. Nálunk még mindig erősek a népzenei hagyományok, középpontban az énekkel és a hegedűvel, de a szájhagyo­mány útján terjedő dalok még nincsenek teljesen lejegyezve.

• Kodály munkásságából Ön mit tart lényegesnek?

- Nem ismerem annyira, hogy erről beszéljek. Főleg mint kórusszerzőt isme­rem, az élet­művét nem tudom mérlegelni. De azt hiszem, kórusművei a kórusirodalom kiemelkedő csú­csához tartoznak. Sajnos a debreceni versenyen nemcsak a jó, hanem a kevésbé fontos darabokat is kötelezőnek állították. Természetesen ért­hető, hogy egy ország mindazt repre­zentálni akarja, amit egy szerzőjétől jónak vél, de ennek általános veszélye van, mert a világ tele zenével. A veszély az, hogy pe­dagógiai célzattal írott darabok koncertművekként kerülnek bemutatásra.

• Szeretném tovább szűkíteni a kört. Mi az, amit Kodály kórusműveiben ér­tékesnek lát?

- Nehéz megmondani. Ebben az évben az Estét és a Jézus és a kufárokat ve­zényeltem. Mindkettő jól megírt és nagyon jól dramatizált kórusdarab. Tehát a mesterségbeli jegyek és a művészi érték egyaránt jellemzik. Lehet valami techni­kailag nehéz, de zeneileg kevésbé fontos. Azoknak a daraboknak, amiket repertoá­runkba választunk, megítélésünk szerint nagy a mű­vészi értéke. Ilyen a Missa brevis, a Psalmus, a Norvég lányok, a gyerekkari művek. Svédor­szágban azonban nem minden kórusmű ismert Kodálytól, s a kottákhoz sem lehet hozzáférni.

• Miért nem?

- Ne engem kérdezzen, hanem az Editio Musicát. Boosey and Hawkes-kiadványok kap­hatók, de azok nem ölelnek fel mindent, s amit az emberek nem lát­nak, azt nem is keresik. Például a vegyes kari és női kari gyűjtemények nem is­mertek, soha nem is mutatták be őket.

• Ez csak kiadói kérdés?

- Nemcsak az. Például a Svéd Rádió kórusa nagyon sokat tett Bartók és Ko­dály műveinek bemutatásáért. Szerveztünk egy speciális Kodály-kurzust gyermek­karoknak, ahol a módszerrel ismertettük meg a résztvevőket. Több magyar kórus járt Svédországban, én is meghívtam né­hányat, hogy a lényeges műveket mérvadó előadásban hallhassuk.

 

„VALÓDI HUMANIZMUS”

(Vlagyimir Zsivov egyetemi docens, Kujbisev, Szovjetunió)

• A debreceni kórusversenyen ön Kodály kórusműveinek stílusáról és előadási prob­lé­máiról tartott beszámolót. Ebben kitért arra is, hogyan értékelik Kodály kórusműveit a Szov­jetunióban.

- Kodály Zoltán kórusművészete nagy népszerűségnek és szeretetnek örvend Szovjetunió-szerte. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Palestrina óta egyetlen zeneszerző idején sem virágzott annyira a kollektív éneklés, az a capella magas művészete, mint Kodály kórusműveiben.  Alkotásait újra és újra kiadják a Szovjetunióban. Már jó néhánv, különböző összetételű kórusok számára irt gyűjteménye jelent meg. Örömmel mondom el, hogy kifejezetten születése 100. évfordulója alkalmából adta ki nemrégiben a Muzsika nevű kiadó a Válogatott kórusok kíséret nélkül című gyűjteményt, amelynek én lehettem a szerkesztője.

Hivatásos és amatőr kórusaink műsorán sok Kodály-mű szerepel. Előadásuk­nak azonban nemcsak a szovjet hallgatóság körében van nagy sikere, hanem ami különösen megtisztelő és örvendetes számunkra, még Magyarországon is. Ennek egyik bizonyítéka a szovjet kórusok és karnagyok szép helyezése a debreceni ver­senyeken. Kodály tovább él műveiben, amelyek meg­hódították a hallgatók szívét a világ különböző országaiban. Munkássága megihlet zene­szerzőket és kutatókat, előadóművészeket és pedagógusokat. Az általa elvetett mag csodálatos virágokat hozott a tömeges zenei mozgalmakban, a kórusmozgalomban. Bár Kodály a magyar föld szülöttje, jelentősége messze túlnőtt hazája határain.

• Ön személyesen miben látja Kodály művészetének jelentőségét?

- Úgy gondolom, a titok elsősorban művészetének lankadatlan életerejében rejlik, amely a gazdag népi hagyományokat is magában hordozza, s megnyilatkozik a művészet társadalmi elhivatottságának érzésében, a műveiben fellelhető eszmék, érzelmi, morális töltésű gondolatok általános érvényű értékeiben. Mi Kodályt nem­csak az új nemzeti stílus, az új zenei nyelv egyik alapítójaként tartjuk számon, ha­nem olyan zeneszerzőként is, aki egész életével és művé­szetével a valódi humaniz­mus, az emberiség szolgálatának nagyszerű példáját mutatta meg. Eb­ben van alko­tásainak történetisége és korszerűsége.

Kodály művészetét vizsgálva elsősorban annak nemzeti gyökerei tűnnek fel. Azokban az években, amikor Magyarországon a hivatásos zeneművészet erős kül­földi hatás alatt fejlődött, amikor egyre hevesebb támadásokat intéztek a népiség elve ellen, s a folklórhoz fordulást elma­radottnak tartották, Kodály arra szólította fel a kortársait, hogy „térítsék vissza a külföldi szer­zőket utánzó zeneművészeket a népi talajra, állítsák meg a már-már teljesen győzedelmeskedő szellemi gyarma­tosítást, s teremtsenek új zeneművészetet a népzene gyökereiből”. Saját művé­sze­tének példájával mutatta meg, hogyan kell a gyakorlatban megoldani a régi prob­lémát, a zeneszerző viszonyát a nép művészetéhez.

• Erről nyilatkozta azt Bartók Béla, hogy a magyarság lényege legteljesebben és leg­tisz­tábban Kodály munkásságában fejeződött ki.

- Igen, Kodály barátjának és harcostársának szavaiban megfogalmazódik még egy nagyon fontos sajátosság: a zeneszerzőnek a magyar nép életéhez és kultúrájá­hoz kötődő erős, elsza­kíthatatlan kapcsolata. Magyarország, a magyar jelleg, a ma­gyar lélek legjellemzőbb vonásai, a magyar élet – lényegében ezek alkotói világá­nak kizárólagos témái, amelyeket változatlan szeretettel és mélységes beleérzéssel dolgozott fel újra és újra. De annak eredményeképpen, hogy Kodály a nemzeti jel­leg konkrét megjelenítését össze tudta kötni az általános érvényűvel, zenéje az egész emberiséghez is szól. Ebben a klasszikus művészet nemes hagyományait követi, amelyek a nemzeti különösségeket azokkal a táruló horizontokkal kötik össze, amik a népek kölcsönös megértéséhez vezetnek.

Lényegi vonása továbbá Kodály művészetének a társadalmi irányultság. Fi­gyelmének középpontjában érthető módon azok a nagy történelmi jelentőségű ese­mények állnak, amelyek a magyar nép nemzeti felszabadító harcaihoz, a magyar élet és a történelem tragikus össze­ütközéseihez kapcsolódnak, s amelyeket Kodály erőteljes érzelmi átéléssel ábrázol. S bár ér­zelmeit kiegyensúlyozott, tiszta klasszikus formákban testesíti meg, ez alkotói természetének sajátja, a forma feszessé­géről való gondoskodás mindig összekapcsolódik nála a mondanivaló expresszivi­tásával. Muzsikája olykor heroikus, olykor drámai, epikus vagy lírai, de sosem sta­tikus, az érzelmet sosem takarja el az elmélkedés és a tisztán konstruktív elkép­zelés. S nem véletlen, hogy Kodály igazi énjét éppen a vokális kórusművészetben leli meg, amely az emberi hanggal, a költői szöveggel közvetlenül kapcsolatos.

 

„A MESTEREMNEK TARTOM”.

(Csenki Imre Kossuth-díjas kiváló művész, karmester)

• Ön a negyvenes-ötvenes években Debrecenben sokat tett Bartók Kodály műveinek népszerűsítéséért. Hogyan vezetett útja ezekhez a szerzőkhöz?

- 1927-ben kerültem be a debreceni kollégium tanítóképzőjébe mint első éves hallgató. Itt találkoztam először a népdallal Bodnár Lajos zenetanárom hortobá­gyi gyűjtése révén. Kodály-műveket akkor még nem énekeltünk, ezt később talán Szigeti Gyula kezdte el a kántussal. Emlékszem, problémát is okozott, hogy leendő papok énekelhetnek-e olyan szöveget, mint amilyen a Karádi nótáknak van. Mi a képzőben egyetlen férfikarát nem énekeltük, pedig akkor már jócskán volt belő­lük. Kodály kórusműveivel a Pátria lemezeken találkoztam először, ami rendkívül nagy hatást tett rám. Amikor a budapesti Zeneművészeti Főiskolára kerültem, az Egyetemi énekkarban Vaszy Viktor vezetésével énekeltünk Kodály-műveket: a Fel­szállott a pávát, a Husztot, a Karádi nótákat.

A főiskola után Mezőtúron kaptam állást, s akkor már fel voltam töltekezve az „új idők új dalaival”. A népi írók műveit olvasgattuk, kialakult a baloldali né­pi szellem, aminek Bartók és Kodály voltak a zenei vezérei. Mi, akkori fiatalok úgy kerültünk vidékre, hogy mindenképpen a Kodály-kultusznak és a népdalnak leszünk „apostolai”. El is kezdtem tanítani műveit, noha az idősebb tanárok til­takozásába ütköztem. Kimondottan ellenséges hangulat vette körül ezt a két szer­zőt. Legelőször a Köszöntőt, aztán a Pünkösdölőt tanítottam be, de a hangverseny plakátjára nem írtuk ki a szerző nevét. Azt mondták az öreg tanárok; „Látod, Im­re, ezek jó dolgok.” Akkor árultam el nekik, hogy mit hallottak.

• Miért volt ez az ellenkezés?

- Azt hiszem, a hangzás újdonsága miatt. Akkoriban a népies műdalt, a ci­gányzenét tar­tották magyarnak, az úri Magyarországnak nem kellett a parasztdal. A kórusok új hangzásvilága a megszokott, német zenén nevelkedett patrióta sznob köröknek teljesen idegen volt. Még Ko­dályt elfogadták valahogy, de Bartókot már nem. Mennyi harc és értetlenség árán jutottunk el oda, ahol ma tartunk!

Aztán én Mezőtúrról bekerültem a debreceni tanítóképzőbe tanárnak, ahol a Csokonai férfikar működött. Ott tanítani kezdtem mindazt, amit zeneművészeti főiskolás koromban énekeltem. Ez 1940-től a felszabadulásig, majd 1950-ig tartott. Abban az időben a Dóczyban is kitűnő leánykar volt Gulyás György vezetésével. A felszabadulás után vegyes karként adtuk elő a Jézus és a kufárokat az Ady Társaság egyik 1946-os rendezvényén. Ez óriási port vert fel.

• Igen, erről Járdányi Pál is megemlékezett a Szabad Szó július 4-i számá­ban. Ha meg­engedi, idézek belőle: „Babérkoszorú, ha volna, feltétlenül Csenki Im­rét illetné. Csenki, aki évekkel ezelőtt már Mezőtúron, majd Debrecenben kitűnő eredményeket ért el kórusával, most hatalmas munkára vállalkozott: a kollégiumi énekkarnak betanította Kodály talán legmo­nu­mentálisabb kórusművét. Hogy a karmester és az énekkar milyen odaadó lelkesedéssel vettek részt a munkában, hogy a közönség milyen tapsorkánban tört ki a mű elhangzása után, ön­magában véve is igen örvendetes. Csenki kitűnően képzett, igen tehetséges muzsikus, az ő munkája legreményteljesebb sugár Debrecen zenei életében.

- Ez az előadás örökre emlékezetes marad mindazoknak, akik hallották. A művészetben vannak olyan pillanatok, amiket ritkán lehet kifogni. Ez ilyen volt. A történelem során először fordult elő, hogy a két felekezet iskolája, a Svetits katolikus képző és a fiú tanítóképző a Dóczyval kiegészítve egy produkcióban egye­sült, majd később együtt is maradt kollégiumi Csenki-kórus néven. Így jutottunk ki Svájcba, ahol többek között a genfi katedrálisban énekeltük a Jézus és a kufárokat. Ez tulajdonképpen a Kodály Kórus ősének és elődjének te­kinthető. Az egész város a magáénak érezte, nagy szeretettel jártak koncertjeikre. Társadalmi munká­ban csináltuk, senki nem kapott érte fizetést. Ez valóban nemes vállalkozás volt, éle­temnek és munkámnak legkedvesebb és legszebb szakasza.

• Ha jól tudom, ugyanez a kórus adta elő aztán a Székelyfonót is a szabadtéri színpadon, 1947-ben.

- Ez ismét az egész várost megmozgató esemény volt. Béres András készí­tette a kore­ográfiát, Versényi Ida rendezte az előadást, s én vezényeltem a kórust és a MÁV-zenekart. Szólistákat Budapestről hívtunk. Kodály – aki később még egyszer megnézte az előadást – meg is jegyezte, hogy miért nem debreceni énekes­sel oldottuk meg a feladatot, mert ő úgy gondolja, hogy itt is lettek volna erre megfelelő erők. Bennünket olyan elgondolás vezetett, hogy majd a pesti sztárok vonz­zák a közönséget, de erre nem volt szükség, mert annyira érdekelte az embereket, hogy már a próbákon is tele volt a nézőtér.

• - Ma már ez nehezen képzelhető el.

- Sok összetevője volt ennek: a felszabadulás utáni első életöröm, a kultu­rális élet vissza­térése. Akkor mindenki örült az életnek, a napfénynek, a levegő­nek, a zenének. Azóta már rengeteg szórakozási lehetőség adódott, de akkor alig volt valami. S ha rendeztek valamit, annak volt is közönsége.

• Mennyire ismerték ekkor Kodály nevét Debrecenben?

- Ismerték már, hiszen a Járműjavító férfikara és a Városi dalárda, no meg a Bőripari dalárda – amit később beolvasztottam a kollégiumi kórusba – énekelte műveit. Meg kell mondanom, nem szerették. Abban az időben még harc folyt, még fanyalgással fogadták műveit a férfikarok, mert más volt, mint az addigiak, nem a „liedertafel”-stílusban íródtak, több munkát igényeltek, más volt a harmó­niaviláguk, a szólamvezetésük, a szellemiségük. Annyira termé­szetes, annyira ma­gyar volt, hogy a német zenén nevelődött dalosok nehezen vették be; de ha be­vették, akkor harcoltak is érte. A Huszt vagy a Fölszállott a páva pedig szinte mozgalmi művekké váltak.

1950-ig, ameddig ez a kórus együtt maradt, s én Pestre nem kerültem, vala­mennyi nagy Kodály-vegyeskart – Székely keserves, Molnár Anna, Mátrai képek, Liszt Ferenchez – éne­keltük. A Te Deumot is előadtuk meg a Psalmus Hungaricust a MÁV-zenekarral. Ez utóbbi nagyon emlékezetes hangverseny volt, mert elő­ször hangzott el Debrecenben Bartók Con­certója, Cantata profanája és a Psalmus. El lehet képzelni, milyen jónak kellett lennie ennek az öntevékeny kórusnak, hogy meg tudtuk oldani a Cantata profana kettős karának rendkívül ne­héz szólamait. A lelkesedés sok mindenen átsegített bennünket. Én ekkor karigazgatója voltam a produkciónak, s amikor a karmester, Szőke Tibor megérkezett, meglepetéssel ta­pasz­talta, hogy a kórus milyen kitűnően tudja a műveket. Kodály ezen az estén nem volt jelen, de később sokszor találkoztam vele.

• Ezeket a találkozásokat ő kezdeményezte?

- A debreceni bemutatókra természetesen mi hívtuk meg, de később Buda­pesten már ő keresett engem. Én hallgatója voltam a Zeneművészeti Főiskolán, tőle tanultam a népzenét heti egy órában, s nagyon büszke vagyok rá, hogy kitűnőt adott, ami rendkívül nagy dolog volt. A népi együttes vezetőjeként aztán szinte havonta várta, hogy jelentkezzem telefonon, s olyankor be kellett számolnom, hogy mi újság az együttesben, milyen gondjaink vannak. Több próbán­kon részt is vett.

• Vajon mi a magyarázata annak, hogy Kodály szívesen járt Debrecenbe, s engedte, hogy nevét felvegye a szakiskola?

- Ő mindenhová szívesen ment, ahol művei színvonalas előadását biztosítva látta. Így járt rendszeresen Nyíregyházára Vikár Sándorhoz, Kecskemétre Vásár­helyi Zoltánhoz. Így enged­te, hogy nevét felvegye a Szathmári Károly vezette hajdúszováti kórus. Debrecenben nagyon jó talaja volt műveinek. A polgári fiúisko­lában Csősz László tanította meg a Lengyel Lászlót és más gyermekkari műveit, Szűcs Ferenc tanár is előadta darabjait a Dóczyban, Szigeti Gyula a kántussal, s a zeneiskolában Elefánthy Mária is bizonyos fokig a Kodály gyűjtötte népdalokon tanította a zeneelméletet. Szabó Emil több bemutatón közreműködött mint zongo­rakísérő, s Kodály barátja volt P. Nagy Zoltán, a zeneiskola első igazgatója, aki­nek a cselló-zongora szonátát dedikálta. Tehát igen jelentős Kodály-kultusz volt Debrecenben már akkor.

• Valóban kultusz volt ez?

- Ahol a Háry Jánost előadják, ahol bemutatják a Székely fonót az Opera­ház után először, s ahol az iskolákban és a kórusokban Kodály-műveket énekelnek, az már nyugodtan nevezhető kultusznak.

• Hosszú személyes kapcsolatuk és ismeretségük után mit tart ön Kodály életművéből leginkább maradandónak és értékesnek?

- Azt, hogy megtanította énekelni az országot. Legnagyobbak a vokális mű­vei, a leg­na­gyobb természetesen a Psalmus. Egyáltalán az, hogy a népzenére épít­ve, a német zenétől teljesen, sőt Bartók zenéjétől is majdnem teljesen elvonatkoz­tatva – habár állandóan együtt emlegetjük a nevüket – egy teljesen kerek életmű­vet hozott létre. Példamutatóan csodálatos remekműveket, amiből a felsoroltakon kívül meg kell említeni a Te Deumot, a Székely fonót, a Háryt, a cselló-zongora szonátát. Tehát mint zeneszerzőt, azután mint pedagógust, s – ha sza­bad így mon­dani – Széchenyi után a legnagyobb magyart. Ő élte a magyarság problémáját, s egész életét a magyar zene ügyének szentelte. Népdalgyűjtő, népzenei szervező mun­kája is felbecsülhetetlen értékű. Bartók és Kodály között egyetlen rokonság van: mindketten magyar zenét írtak, de Bartók tovább ment, nemcsak a magyar népze­nével, hanem a szomszéd és távolabbi népek zenéjével is foglalkozott. Bartók uni­verzális és úgy magyar, Kodály pedig elsősorban magyar és úgy univerzális. A két stílus teljesen más, de egy gyökérből indul. Nem szabad kijátszani egymással szem­ben a két mestert, mert mind a kettő lángész és óriási művész a maga nemében. Az én egész életemet meghatározta Kodály léte és művészete, végigkísérte utamat gyermekkoromtól az Állami Népi Együttesig. Szinte atyai szeretettel foglalkozott velem, egész életemet áthatotta az iránta érzett tisztelet. Rengeteget tanultam tőle, a mes­teremnek tartom, s boldog vagyok, hogy kortársa lehettem.

(Alföld, 1982/12)