Jazz jamboree – utoljára?
Igen, a rendezvény a végpontjához érkezett: a négy napon mindössze nyolc, azaz négy amerikai és négy lengyel együttes mutatkozott be. A fejlemény már régóta várható volt, s a döntő lépést most tették meg a rendezők.
A Jazz Fórum által a fesztivál ideje alatt szervezett nemzetközi szimpóziumon kemény kérdések illették is emiatt Tomasz Tluczkiewiczet, a jamboree művészeti igazgatóját, aki azonban azzal a nem éppen barátságos érveléssel utasította vissza a szemrehányást, hogy a lengyel közönség a nagy amerikai sztárok jelenlétére kíváncsi, minden további közreműködő meghívása fölösleges kiadásnak számít. Ezt persze nem a lengyel zenekarokra értette. Kelet-európaiság? A jamboree küldetéses szerepe a régióban? A nemzetközi (lengyel, magyar, cseh, német, szovjet) közönség lokálpatrióta igényei? Úgy tűnik, irreleváns szempontok ezek a jamboree mai irányítói számára. Hogy mindezzel együtt eltűnik a találkozó korábbi aurája, s lesüllyed a másod-harmadrendű nyugati fesztiválok kínálatának színvonalára? Értelmetlen kérdésnek látszik ez abban a helyzetben, amelyben ma a lengyel jazz vesztegel, s amelyben a jamboree a gazdasági szorításokkal dacolva harcol fennmaradásáért. Ez van, ide jutott a kultúra és a jazz Lengyelországban, s egyelőre a peresztrojka „áldásai" is annyiban jelentkeznek, hogy bedugulnak az állami támogatás amúgy is szűk csatornái. A lengyel jazz most került igazán padlóra, a jamboreen kívül Varsóban nem rendeznek koncerteket, a muzsikusok fellépési lehetőségek nélkül tengődnek, s nem biztos, hogy a szövetség túléli a demokratikus átmenet nélkülözésekkel teli szakaszát. A jelen kilátástalan, a jövő körvonalai nem látszanak: ami van, az még a múltból táplálkozik.
Az átmenetiséget tükrözte a lengyel művészek részvétele is a fesztiválon. Namyslowski, Dudziak, Makowicz, Stanko – az idősebb, sokat megélt, nemzetközi hírnévre szert tett muzsikusok reprezentálták a hazaiakat, s még partnereik többsége is külföldről érkezett. Egyedül a Walk Away, a lengyel jazz fúziós irányvonalat követő legújabb üdvöskéje kapott bemutatkozási lehetőséget a fiatalok közül. A program ennek megfelelően kevés meglepetéssel szolgált, viszont garantált egyfajta minőséget.
Az idők változását mutatja, hogy a „leglengyelebb" muzsikusnak tartott Namyslowski kifinomult, bonyolult ritmusváltásokra épülő zenéje ma már korántsem talál olyan visszhangra a közönség körében, mint az tíz-tizenöt éve történt. Tisztelettel megtapsolják, de lelkesedni nem tudnak érte. A hangulat csak akkor forrósodott fel, amikor a színes bőrű amerikai énekesnő, Deborah Brown lépett a színpadra, s szólaltatott meg jól ismert standardeket a Namyslowski-zenekar nagyszerű kíséretében. Még nagyobb ováció fogadta a Walk Away társaságában fellépő Urszula Dudziakot, aki ezen az estén nem kísérletező kedvével, hanem populáris, latinos hangvételű számok bravúros scat-tolmácsolásával bűvölte el a közönséget. Sikert aratott Tomasz Stanko visszafogott, a belső folyamatokra összpontosító, az egyéni megnyilatkozásoknak tág teret nyújtó, a kötött formákat a szabad rögtönzésekkel harmonikusan vegyítő programja is. Stanko partnere Janusz Skowron zongorista mellett két svéd, Palle Danielsson bőgős és Rune Carlson dobos volt, s ugyanez a kitűnő ritmusszekció kísérte az Amerikába expatriált Adam Makowiczot is. Makowicz világszínvonalú játékossá érett, a jazz-zongorázás hagyományos vonalát követi, de elsősorban szólista alkat, s ez a beállítottsága a trió-környezetben is megnyilvánult.
Ami az amerikai közreműködőket illeti, a nevek itt is önmagukért beszéltek. A sort a Gene Harris vezette, Budapesten is járt Marlboro Super Band nyitotta, valóban szuper nagyzenekari előadással. Ennél több nem is igen mondható el a reklámcélból szervezett csoportról: a kreativitást mástól célszerű várni. Például Michael Breckertől. Napjaink egyik legnépszerűbb szaxofonosa jelentős stúdiós és fúziós múlttal a háta mögött két éve jelentkezett először önálló albummal, amellyel a szakma és a közönség elismerését egyaránt kivívta. Mai csapata nem mérhető a lemezen játszó elitgárdához, de működőképes együttes, amely maximális beleérzéssel közvetíti vezetőjük akusztikus és elektronikus hangzásokat elegyítő, illetve kontrasztáló, alapvetően tonális zenéjét. Brecker természetesen bemutatta meghökkentő hangokat produkáló szaxofon-szintetizátorát is, de nem esett a technika csapdájába: minden eszköze a zenét szolgálta, s melodikus, sodró improvizációkra épülő világzenéje diadalra vitte a rokonszenves együttest.
Ha csak a ráadással érkezett volna, ugyanilyen sikert könyvelhetett volna el a Mingus Dinasty is. A néhai bőgős életművét ápoló, változó tagokból verbuválódó emlékzenekar létezése szép gesztus, de a Mingus-kompozíciók kizárólagos jelenléte korlátokat is szab a vállalkozásnak. Az egyféle késztetés természetszerűleg nem mindig találkozik kellő ihletettséggel, s alighanem ezúttal is ez történt: éppen Mingus robosztussága, élettelisége hiányzott az intelligens, professzionális előadásból. George Adams, Jack Walrath és társaik csak a végén rázták le a rájuk nehezedő, önként vállalt terhet – s ekkor lettek igazán felszabadult, saját egyéniségüket is megmutató közvetítői Mingus szellemiségének.
A tiszteletadás kísérte Art Blakey legújabb és régi tagokkal kiegészült Jazz Messengersének diadalmas szereplését is. A veterán dobos friss csapata méltón viszi tovább az évtizedekkel ezelőtt kifeszített zászlót, de az egyéniség ereje igazából akkor érintette meg a közönséget, amikor a régiek közül Jackie McLean, Benny Golson és Curtis Fuller szólói erősítették a zenét. Golson legendás Blues indulóját már együtt játszotta a tíz muzsikus, s az örömünnep történelmi pillanatokat idézett, méltó lezárása lett a négy napnak.
Vége hát a varsói jazz jamboree-nak? Tény: ez a fesztivál már nem az a fesztivál, amelyik nimbuszt vívott ki magának Kelet-Európában. Már nem jazzművészek és -kedvelők nagy nemzetközi találkozóhelye, hanem amerikai és lengyel sztárzenekarok felvonulási terepe. Csak a név őrzi az egykori jamboree szellemét – de ne feledjük: Kelet-Európa sem az, ami tíz-húsz évvel ezelőtt volt.
(Jazz, 1989/3)