Jazz és politika
Azok, akik itt ülnek, tudják, mi a jazz. De tudjuk-e valójában, hogy mi a peresztrojka? Személyes válaszom a következő: számomra a peresztrojka olyan, mint a magzat a terhes nő hasában. Már több mint semmi, majdnem élőlény, akiből lehet gyerek; de aki elpusztulhat, mielőtt megszületne.
A peresztrojka jelenleg remény, egy történelmi folyamat, amely szabadságot, a természetes létezés jogát hozhatja el Kelet-Európa népeinek – vagy, ha elpusztul, mielőtt a gyermek a világra jönne, semmissé teheti a kommunizmus hamis eszméjének felszámolásába vetett reményeket.
Nos, a lengyel, a magyar és a keletnémet fejlemények ismeretében úgy tűnik, a magzat életben maradhat. Már megmutatta erejét, már jelt adott életösztönéről. Az említett országok Európához tartoznak, történelmi tapasztalataikból tudják, mi a demokrácia, milyen a hozzá vezető út. De teljesen más annak az országnak a helyzete, ahonnan a peresztrojka ered. Mint óriási birodalomnak, szembe kell néznie népei önállósodási törekvéseivel. Korunk nagy kérdése, hogy miképpen élheti túl a demokrácia megszületését: alkotóelemeire hullik-e szét, avagy áldozatul veti a peresztrojka magzatát az egység fenntartásának. Attól tartok, nem alaptalan aggodalommal nézhetünk a következő évek elébe.
Ami hazámat, Magyarországot illeti, az új politikai tudatosságnak három eredő pontját nevezhetjük meg. Az egyik kétségtelenül a peresztrojka erjesztő hatása; a másik annak a ténynek az általános felismerése, hogy a kommunizmus zsákutca; a harmadik pedig a belső, demokratikus ellenzék évtizedes tevékenysége. Mostanra Magyarország óriási lépéseket tett a demokrácia irányába: köztársasággá nyilvánították, új, európai szintű alkotmánya van, és szabad választásokra készül. Minden okunk megvan tehát az optimizmusra, jóllehet a harc még nem dőlt el teljesen.
Milyen hatása van ezeknek a folyamatoknak a kulturális életre, különösképpen a jazzre? Reméljük, megváltoztatják az egész rendszert és az emberek magatartását is. Pillanatnyilag a lakosság többsége még félelmek között él, nem mer mozdulni, nem meri elhinni, hogy új élet kezdődhet. Hónapok kellenek a félelmek leküzdéséhez, s talán évek annak eléréséhez, hogy újra a történelmileg igazolt, általános emberi értékek uralkodjanak a társadalomban.
A diktatúra vége a központi utasításos rendszer végét jelenti. Formálisan ez akár káoszhoz is vezethet – de hinnünk kell abban, hogy ehelyett olyan új, rejtett erők, tehetségek, ötletek, módszerek kerülnek felszínre, amelyek lehetővé teszik a kulturális azonosság (identitás) megtalálását. Az úgynevezett szocialista kultúrpolitika gyermekként „kezelte" az állampolgárt, s azt tálalta neki, amit a politikusok arra alkalmasnak Ítéltek. Ezentúl hozzá kell szoktatnunk magunkat az új, természetes kulturális igényekhez és a kulturális javak demokratikus elosztásához. Ez tág dimenziókat nyit meg a magánkezdeményezések előtt. A kultúra az emberek személyes igényeire kell, hogy épüljön; ápolásában, támogatásában a társadalom legkülönfélébb erőinek kell közreműködniük.
Olyan helyzetben, amikor a monolitikus politikai és kulturális szervezetek egymás után oszlanak fel, a jazzmuzsikára sajátos szerep vár. Magyarországi jelenlétét eddig az jellemezte, hogy nem volt megkülönböztethető szerepe: létezett, de a perifériára szorult az akadémikus és ideologikus kultúrairányítás hálójában. Helyzete annyival vigasztalóbb a lengyelországinál, hogy Magyarország a gazdasági szakadéknak még csak a szélén áll. Lehet, hogy belezuhanunk, lehet, hogy átugorjuk, ezt ma még nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a sztálinista kultúrpolitika az erőltetett „internacionalizmus" jegyében nemzetietlen, idegen értékeket kényszerített az országra. Különös, hogy mindez nyomorítóan hatott a természete szerint nemzetközi zenei nyelvre, a jazzre is. Persze, a jazz csak nyelvezetében nemzetközi, de a háttér, a gondolkodásmód, az érzelemvilág, a hagyomány mindenütt helyi eredetű – ezért, ha a nemzeti jelleg nem érvényesülhet, az a kultúra halálához vezet. Azt mondjuk, a jazz a kisebbség, az elnyomás és megkülönböztetés elleni tiltakozás zenéje. Elképzelhető, milyen az, amikor a művészeknek saját hazájukban saját nemzeti és zenei azonosságukért kell harcolniuk. Magyarországon évtizedeken át ilyen helyzetben voltak a jazzmuzsikusok.
Most azonban már közel az idő, amikor alanyi jogon létezhetnek saját országukban. Minden okunk megvan hinni, hogy a jazznek ezentúl nem a politikai diszkrimináció ellen, hanem zenei azonosságáért és jelenlétéért kell küzdenie. Ez új időszámítás, új élet kezdete. Sajnos szervezeti szempontból nem túl jó helyzetből kezdhetjük ezt a harcot. A magyar jazzélet túlságosan individualizálódott, nem reagál kellő érzékenységgel a társadalmi változásokra, a muzsikusok nincsenek felkészülve az új tudatosságra. A jazz, jóllehet beépült az alsó és középfokú oktatásba és vannak tervek a szövetség létrehozására, nélkülözi a minőségi előrelépéshez szükséges anyagi, technikai és személyi hátteret. Mindehhez járul, hogy az eltérő pénzügyi rendszerek miatt még mindig el vagyunk zárva Európától, a muzsikusoknak nehézségükbe kerül az utazás, nem kapcsolódhatnak be intenzíven a nemzetközi vérkeringésbe.
Mindazonáltal túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy sokkal több tehetséggel rendelkezünk annál, mint amit a művelt Nyugat ismer. A felelősségünk ezért óriási: segítenünk kell a jazzt, hogy beépüljön az új társadalomba, az új politikai és gazdasági rendszerbe. Értékmentő, értékteremtő munka vár ránk, a jazz történetében talán első ízben szabadon, Magyarországon. Hogy végül is mi a peresztrojka hatása a jazzre? A jazz mindig is peresztrojka volt. Amennyiben a jazz az életünk, a peresztrojka is az.
(Elhangzott 1989. október 29-én Varsóban, a Jazz Fórum által rendezett „A peresztrojka hatása a jazzre" című nemzetközi konferencián.)