Molnár Meets Mortimer (Molnár Dixieland Band)

Megjelent hát a Molnár Dixieland Band második hazai nagylemeze. A műfaj kedvelői bizonyára régóta vártak erre az alkalomra, s az elégedetlenségnek oka van: Molnárék kegyesebb bánásmódot érdemeltek volna a hanglemezgyártól.

Az MDB ugyanis Magyarország másik dixieland együttese. Az egyik a BDB. Szándékosan kerülöm a rangsorolást, hiszen egy műfajon belül is különböző zenét játszik az MDB és a BDB. A rövidítésben egy betű köztük az eltérés, a valóságban több: Molnárék hátrányos helyzetből tartják a frontot több mint két évtizede. Mire juthattak volna hasonló menedzselési és kommunikációs háttérrel? Az ilyen kérdésfelvetésre szokták mondani, hogy történelmietlen. A felelet egy másik írásra tartozna. Semmilyen zenei produktumot nem minősítenek az előzmények és a körülmények: Molnárék lemezét is önma­gában kell értékelnünk. Annál is inkább, mert a kilenc felvételen nyoma sincs hátrányos hely­zetnek. Nem vagyok híve a dixielandnek, mert a jazz egy adott korszakát, stílusát konzerváló, reprodukáló zenének tartom. Mégis vállaltam, hogy Molnárék lemezéről írjak, mert úgy érez­tem, van róla mondanivalóm. Természetesen nem tudtam rajongói alapállásból közelíteni mu­zsikájukhoz, de ezt a zsákutcát mindig el kell kerülnie annak, aki nyilvánosság elé szánt véle­mény megfogalmazására vállalkozik. Saját normáihoz igyekeztem viszonyítani a zenét – ezt véltem a tárgyilagosság feltételének.

Azt írtam: egy produkció megítélésében nem vehetők figyelembe az előzmények és a kö­rülmények. Az eredmény mérlegelésekor azonban mégsem vonatkoztathatunk el attól, hogy a Molnár Meets Mortimer című album csaknem egy évtized késéssel követte az együttes be­mu­tatkozó lemezét. Sok zenekar ennyi idő alatt tönkremegy, feloszlik, abbahagyja a kilátástalan küzdelmet. Hogy Molnárék háza táján mi történt ez idő alatt, arról vannak írásos dokumen­tu­maink. Az viszont kétségbevonhatatlan, hogy egyfajta megszállottság és bulldog-kitartás nélkül a szegedi csapat is sorstársaik kenyerére jutott volna. Molnárék túlélték ezt az évtizedet, de azt csak ők tudnák megmondani, hogy nagylemezük valóban reprezentálja-e tudásukat és irányult­ságukat. Ennyi szünet után a bizonyítani akarás görcse szokta összerántani a muzsikusok kezeit, amit csak fokoznak a hanglemezgyár éppen aktuális piaci igényei. Szerencsére Molnárék ese­tében – érzéseim szerint – nyugodtan elfeledkezhetünk a gátló tényezőkről, mert a lemez ritkán tapasztalható, összeszokott együttes játékról és profizmusról tanúskodik. Olyasmiről, mintha a zenekarnak évente volna lehetősége szokni a stúdiók kondicionált levegőjét. Az összeállítás a Bourbon Street Parade-del kezdődik. Tipikus dixie-szám, 16 ütemben, középtempóban. Felvo­nultatja a műfaj valamennyi ismérvét – kollektív témabemutatás, meghatározott periódusonként szólók váltakozása, polifon lezárás – különösebb izgalmak nélkül. De már itt megmutatkozik a zenekar képessége a dinamikai árnyalásra, amiben jelentős része van Molnár Gyula hajlítá­sok­kal ékes szopránszaxofon-szólójának és John Mortimer temperamentumos harsona-rögtönzé­sének.

A Szeged Rag Molnár Gyula szerzeménye. Huszonnégy ütemű darab, érdekessége a téma unisono felvezetése, különösen a klarinét-kettőzésben. Garay Márta hangsúlyos zongorabetétje stílusosan illeszkedik a kompozícióba.

Az F-dúr blues (az együttes közös műve) szintén 24 ütemű, hangkészletében jellegzetes darab. A tempó lassú, a súlypontozások tartást adnak a témának. Itt hallhatjuk Molnár Gyula első, mélyebb regiszterből induló klarinétszólóját. Nem kell különösebb merészség annak megállapításához, hogy ilyen telt tónusú, szépen intonált klarinéthangot még nem volt alkal­munk élvezni magyar dixieland-lemezen. A 12 ütemes klarinétszóló után a zongora 12 üteme következik, hogy aztán kétszer 24 ütemre Mortimer szájharmonikája vihesse a prímet, a má­sodik periódusban duplázva a ritmust. A szájharmonika, mint tudjuk, a blues alap-hangszere, hazai felvételeken eddig mégis nélkülöznünk kellett kellemes hangját. Mortimer ízzel szólal­tatja meg a hangszert, pontosan betartva az ütemhatárokat.

Klasszikus, illetve slágertémák feldolgozása gyakori fogása a dixielandnek. Mozart Török indulójának adaptálása – mint ötlet – először ellenérzéseket váltott ki belőlem, de a felvétel lehengerlő temperamentuma Molnár Gyula választását igazolta. A dinamikai fokozások minta­példája ez a darab, virtuóz szólólehetőségeket kínálva az együttes vezető hangszerének, a klari­nétnak.

Ugyancsak a klarinét hangszínbeli lehetőségeinek felmutatásával indul a második oldal. Lányi Ernő Mit kezdjünk a szőkével? (vajon ez a helyes magyar fordítás?) című slágerének feldolgozásával. A kezdés párhuzamot kínál az ,,A" oldal első számával, ahol ugyancsak a har­sona intonálta a témát a klarinét díszítéseivel. Trombita, klarinét, harsona, zongora a szólók sorrendje (Mucsi Árpád bizonyítja, hogy házon belül is van jó harsonása az együttesnek), a téma zenekari lezárásában érdekes technikai trükk a visszhangos kiállás, bár a befejezés kissé suta. A St. Louis Blues előadása hordozza mindazokat a problémákat a legszemléletesebben, amelyek a dixielandet megfosztják a kreativitás lehetőségétől. W. C. Handy kompozíciója a jazztörténet talán legtöbbet játszott blues-standardje; itt azonban arra példa, hogyan lehet egy szám lelkét egy stílus keretei közé szorítva kilúgozni. Nem tudom, van-e valaki, akinek e felvétel hallgatása közben nem Bessie Smith csodálatos interpretációja jut eszébe. Nem annak stílusa, hanem érzelmi töltése, személyessége, mélyen átélt tartalmai miatt. Természetesen oktalanság volna Garay Márta tolmácsolását a jazz talán legnagyobb blues-énekeséhez ha­son­lítani (már csak azért sem, mert más jellegű számokban jelesebb oldalairól ismerhetjük képes­ségeit), de ez az előadás így ahogy van, semmit nem fejez ki; még saját lehetőségeiből sem. A bendzsó mechanikus négyelése, a fürge tempó, a jellegzetes dixieland hangszerelés tucat­fel­dolgozássá teszik ezt a jobb sorsra érdemes darabot, s az énekesnő spirituálé-fordulatai sem tudják feledtetni, hogy ebből a változatból éppen az hiányzik, ami a címben szerepel: a blues. Dupla tempója és egyen zsinóros vidámsága miatt kevésbé igényli az érzelmi töltést, s éppen ezért sikerültebb a Maple Leaf Rag megszólaltatása. A feldolgozás Garay Mártának ad lehető­séget a jutalomjátékra, a zongoristanő él is az alkalommal: végig győzi tempóval és energiával.

Az Oslo blues ismét Molnár Gyula 24 ütemes szerzeménye, és természetesen klarinét­bevezetővel kezdőik. A szóló és tutti részek váltakozása, a dinamikai építkezés átgondolt hang­szerelésről árulkodik, s John Mortimernek is lehetőséget ad szólista képességeinek csillog­ta­tására. Sikerült darab, hatásos előadásban.

Nem tudom, az igazi dixieland-rajongók mit éreznek akkor, amikor mondjuk századik változatban hallják a When The Saints... című klasszikus indulót. Nekem az az érzésem, hogy Molnárék lemezének záró darabja nem tartozik a legegyénibb feldolgozások közé, s ilyen érte­lemben sem végszónak, sem hitvallásnak nem eléggé meggyőző. Persze, lehet, hogy csak azért vélem így, mert az ember már be van oltva a szentek ellen... Mindenesetre, hogy ne legyen egyoldalú a véleményem, rögtön utána meghallgattam ugyanezt a számot a Preservation Hall Jazz Band 1983-as lemezéről. A különbség azonnal nyilvánvaló lett: technikailag, csiszolt­ságban, kidolgozottságban Molnárék európai iskolázottsága felülmúlja a veterán muzsikusok­ból álló New Orleans-i zenekarét, míg viszont azt autentikusabb, az egyéniségnek teret engedő, nyersebb s ezért izgalmasabb játékfelfogása egyedibbé teszi. Ha csak a lemez alapján akarná eldönteni, nehezen tudna választ adni arra a hallgató, hogy a Molnár együttes a dixieland melyik irányát követi. Induló, blues, rag, klasszikus átirat kapott helyet a válogatásban, s ha úgy vesz­szük, ez a sokféleség az együttes képességeinek színeit jelzi. John Mortimer jelenléte szerencsé­sen élénkíti s nem oltja ki ezeket a színeket. Az album nem hagy kétséget afelől, hogy az MDB igen jó csapat, amelynek legfőbb erénye a pontos együttes játék. Garay Márta és Mucsi Árpád szólói ízzel töltik ki a rögtönzésre szánt ütemeket, Molnár Gyula személyében pedig egy európai klasszisú, kiváló klarinétos áll a zenekarvezetői poszton.

A felvételek technikai minősége ellen sem lehet panasz, bár a basszusgitár hangja lehetne kicsivel erőteljesebb. Nem túl fantáziadús viszont a borító, a feliratokban pedig meglehetősen zavaróan keverednek az angol és a magyar szavak. Arról nem beszélve, hogy a kísérőszövegben olvasható „nagyrésze" szót a magyar külön írja.

(Jazz, 1986/2)