Szabraxtondos

A magyar jazzélet nagy eseménye volt 1981-ben Szabados György és Anthony Braxton győri találkozója. A kölcsönös vonzalom, ami akkor a két, földrajzilag és kulturálisan egymástól távol élő muzsikus között kialakult, 1984-ben újabb, immár tudatosan megtervezett fellépéshez és – Kiss Imre producer jóvoltából – stúdiómunkához vezetett. Ennek dokumentuma a Szabrax­tondos című lemez.

Sem Braxton, sem Szabados pályáján nem ez volt az első szaxofon-zongora kombináció. Braxton egyebek között Chick Coreávai és az AACM „atyjával", Muhal Richárd Abramsszel játszott eddig duóban, míg Szabados Dresch Mihály oldalán lépett a közönség elé hasonló hangszer-összeállításban. A zongora és a szaxofon társításának kényes pontjait a két hangszer eltérő funkcionális lehetőségei adják. Míg a szaxofon játékát a zongora dallamvezetésben, har­móniailag és ritmikailag is képes követni, addig a szaxofon, egy-szólamú hangszer lévén, csak korlátozottabb érvénnyel veheti ki részét a partneri viszonyból. Az ilyesfajta duók szerep­meg­oszlása ezért rendszerint úgy alakul, hogy a prímet – a témák intonálásában, az improvizá­ci­ók­ban – a szaxofon viszi, amihez a zongora elsősorban a harmóniai hátteret biztosítja. A mu­zsikusoknak nagyon kell ismerniük ahhoz egymás gondolatait, zenei kifejezőeszközeit, hogy játékuk kilépjen a szólista-kísérő hagyományos szereposztásából, és kölcsönösen inspi­ratív együttműködéssé váljon.

A Szabraxtondos lemez legfigyelemreméltóbb jellegzetessége az, hogy a két, különböző utakon járó muzsikus megértette és érezte egymást, hogy képesek voltak individualizmusukat alávetni a közös játéknak anélkül, hogy a csak rájuk jellemző tulajdonságaikat feladták volna. Két szuverén gondolkodó találkozott a felvételek során, s mindkettő a legnagyobb figyelemmel és odaadással igyekezett beleilleszkedni a másik zenei világába. Ez az erőfeszítés mindkettő­jükből felszínre hozott olyan vonásokat, amelyek más összefüggésekben eddig nem nyilat­koztak meg. Hangszeres képességeit, intellektuális beállítódását tekintve Braxtonban olyan partnerre talált Szabados, akinek minden gesztusa válaszolnivaló kihívás; míg Braxton számára Szabados szerzeményei, jellegzetesen magyaros zongorastílusa kínáltak szem-besülnivaló anyagot. Így lett együttműködésük lenyomataként ez a lemez sem kizárólag Szabados, sem kizárólag Braxton, hanem – mint azt a találó cím is sugallja – Szabraxtondos, a görög kultúrára jellemző harmónia, kiegyenlítődés jegyében. A lemezen helyet kapott kompozíciók mind Sza­bados György szerzeményei, s természetszerűleg jól felismerhetően tartalmazzák a sajátos sza­badosi jegyeket: a folklorisztikus fogantatást, a tájékozódást az ősi szertartások irányába, a kortárs nyelvezetet és az improvizáció jelenlétét.

A Halott-táncoltatás fogalma nem ismeretes a magyar hitvilágban. Messzebb, Belső-Ázsi­ában keresendő eredete; azon a tájon, amely az utóbbi években Szabados zenei irányultságának egyik forrásvidékéül szolgál. A háromtételes mű a lemez leghosszabb, legnagyobb szabású darabja. A tonalitást megadó bevezető után az első tétel pentaton-jellegű témáját a zongora és a szaxofon unisono szólaltatja meg (a közös intonálás gyakran visszatérő eszköze a felvé­te­leknek). Ezután a két hangszer különválik, úgy bontják-fejlesztik tovább a témát. A párbeszédes formával, a kánonos építkezéssel, a variatív imitációval épp úgy élnek a hangszerek, mint az indulatos szólisztikus megfogalmazással. Így jutnak el a közös csúcspontig, amely után a má­sodik tétel lassú, szaggatott, változatokban visszatérő hangjai a gyász, a halott elvesztése miatti fájdalom érzetét sugározzák. A diatonikus, méltóságteljesen lépegető dallamot akár az ősi ma­gyar siratóénekre való utalásként is fölfoghatjuk. Töprengés, bizonytalanság, az elmúlás tényét tudomásul vevő lemondás hangulata lengi be ezt a tételt, amire erős kontrasztként következik az eddigieket összefoglaló és magasabb szinten lezáró harmadik rész. Szinte a földöntúli erők­kel folytatott párharcot idézi a zongora koncertáló, vehemens szólója, a szaxofon űzött, nyugha­tatlan kiállása; azt a küzdelmet, amivel az esendő ember úrrá akar lenni a természetfelettin. A kollektív improvizáció intenzitásában fokozódó kiteljesedését – megnyugvást, feloldozást ho­zóan – a nyitó téma keretszerűen visszatérő fölhangzása zárja le.

Az Ajánlás asszonyainknak már címében is nemes gondolatot hordoz. Tónusában ez a da­rab az előbbi középső tételére emlékeztet, de természetesen más kicsengéssel. A melodikus, unisono intonált lassú téma Braxtont tőle szokatlan lírai játékmódra ösztönzi. Rögtönzésnek nincs helye ebben a hangról hangra megkomponált darabban, amely szervező elvét a téma al­változatainak ismételgetéséből, a dúr és a moll tonalitás szembeállításából és az emelkedett hangulatból merítette, puritán egyszerűséggel.

A Keserves meditatív, szólisztikus szaxofonjátékkal kezdődik: a tárogatóra emlékeztetve a mélyebb regiszterekből halad fölfelé. A belépő zongora a hangnemváltásoknál hangsúlyoz, és egyfajta „hangszőnyeget" terít a szaxofon rögtönzése alá. Megszólal Szabados bal kezének jel­legzetes, motorikus ostinatója is. A szaxofon hosszú monológba kezd, ami a zongorát is kinyi­latkoztatásra indítja. A kontrollált, párhuzamos improvizációk helyenként látszólag függet­le­nednek egymástól, valójában mindig visszatérnek a másikhoz, mint viszonyítási ponthoz. A dinamikailag, szerkezetileg igen változatos, összetett darab végén a két hangszer a nyitó témá­ban találkozik.

Feltehetőleg a lemez legszabadabb, azaz legkevésbé megkomponált darabja a Szabrax­ton­dos II. Olyan, mintha erőfelmérés volna: próbája annak, hogy mire jut a két muzsikus kidol­gozott, rögzített kotta nélkül. Bár meglehetősen elvont közegben, de egy folyamatot alkotnak ketten; hol a szaxofon, hol a zongora lendíti tovább a zenét, amire aztán a másik reagál, vagy éppen nem reagálásával nyit újabb irány felé. Az impulzusok folyamatos áradása, a tremolók fokozódó hatása, a feszültségek-oldódások érzékenyen következő sorozata, a dinamika gyakori váltakozása egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. Jelképes lezárása ez a felvétel a lemez­nek: az alkalmi partnerek egymásra találásának lehetőségét, a kreatív zenei gondolkodásmód erejét példázza.

A Szabraxtondosban Szabados György és Anthony Braxton a zene határterületeire kalan­doztak. Ha a jazz lényegi kritériumának a szvinges alaplüktetést tartjuk, akkor ez a lemez nem illethető a „jazz" címkével. Ha azonban a jazz kategóriáját tágabban értelmezzük, s bizonyos improvizatív, frazeálási jegyekre is érvényesnek tartjuk, akkor be kell látnunk, hogy ezeknek a felvételeknek legalább annyi helyük van a jazz, mint a kortárs zene címszava alatt. Az biztos, hogy nem könnyen befogadható zenét tartalmaznak; a két muzsikus rezdüléseinek, reakcióinak követése komoly, elmélyült figyelmet és befogadói nyitottságot kíván. Ezért ez a lemez va­ló­színűleg nem fog vetekedni Szabados György korábbi, saját keze nyomát félreérthetetlenül vi­selő albumainak népszerűségével. Mégis azt kell mondanunk, hogy – ha folytatása nem lett is a közös munkának – érdemes volt vállalni ezt a kapcsolatot, mert a zenészeknek és a hall­ga­tóknak is lehetőséget kínált egy újfajta viszony kipróbálására, megismerésére. S kiderült, hogy a chicagói néger szaxofonos és a nagymarosi fehér zongorista zenei világképében több a csatlakozási lehetőség, az érintkezési pont, mint gondolnánk. A külföldi szerepléseken kívül az ilyen együttműködések lendíthetik ki a magyar jazzt bezártságából, és segíthetik elő önazo­nos­ságának megtalálását a divatstílusok szolgai másolása helyett. (Krém SLPX 17909)

(Jazz, 1987/3)