Apokalipszis most és mindörökké
Kétféle hatással lehet a nézőre az, ha egy filmet a megszokottnál nagyobb hírverés előz meg: vagy felcsigázza érdeklődését, vagy idegessé teszi a propaganda hadjárat.
Francis Coppola: Apokalipszis – most című alkotását a „nagy" filmeknek kijáró várakozás fogadta Magyarországon, amit csak fokoztak a sajtóban megjelenő előzetes közlemények a film hatalmas költségeiről, a felhasznált celluloid hosszáról, a nemzetközi visszhangról, a rendező magyarázó nyilatkozatairól stb.
Ha még ehhez valaki beleolvasott a lapokban a bemutatót követő, olykor egymásnak tökéletesen ellentmondó kritikákba is, kellő mennyiségű ismeretet szerezhetett ahhoz, hogy mérséklődjön hajlandósága a film megnézéséhez. Mert már csaknem mindent tudott, ami a film értékelése, befogadása szempontjából lényeges és lényegtelen: a körítés több lett, mint a hús. Ez a gond persze a nézőknek csak kisebb részét érheti; a többség, az „átlag" mozilátogató nem annyira a sajtóból, mint inkább ismerőseinek véleményéből szerez indíttatást egy-egy filmhez.
Nem kétséges, a filmforgalmazók telt házra számítottak, ezért is lehetett már elővételben jegyet venni. A számítás azonban mégsem hozhatta a várt eredményt, mert a vetítés utolsó előtti napján a debreceni Apolló moziban már üres széksorok is akadtak; amiből arra lehet következtetni, hogy az Apokalipszis mégsem lett ,.igazi" közönségfilm. Amin nem lehet különösebben csodálkozni: Coppola műve a szórakozást, izgalmakat keresőknek túlságosan elvont, misztikus, a művészi élményre áhítozóknak meg – tisztes szándékaitól függetlenül – mesterkélt, arányt tévesztett alkotásként jelent meg.
A film témája az amerikaiak vietnami háborúja – a rendező nem egészen szerénytelen megfogalmazásban: maga Vietnam. A háború az utóbbi harminc évben kimeríthetetlen tárgya a filmművészetnek, s még jó, hogy az európai embernek most annyi köze van az öldökléshez, hogy moziban nézheti este nyolctól tízig. Egyre kevesebben lesznek azok. akiknek személyes élményeik vannak a legutóbbi világégésről, s egyre többen, akik másodlagos forrásokból szereznek ismeretet embernek ember általi elpusztításáról. A háborúnak, mint az ember lényegétől legidegenebb cselekedetnek érzelmi megközelítéséhez a legtöbbet a művészetek és a filmdokumentumok adhatnak, s adnak is: ilyen formában válhat az újonnan felnövő nemzedékek személyiségének is integráns részévé a háborúellenesség, a békevágy.
A háború lelki traumája három évtizede szerencsére elkerüli kontinensünket, de nem kerülte el Amerikát, pontosabban az amerikaiakat: a nemzetközi politika fontos stratégiai pontjáért vívott, szükségképpen kudarccal végződő vietnami „kaland" súlyos sebeket ejtett a haladó gondolkodású amerikai polgárok nemzettudatán. Nehezen lehetett ugyanis elhitetni, hogy az Egyesült Államoknak pontosan Vietnamban kell a demokrácia és az emberi szabadság vívmányait megvédelmezni.
Nem tudom, Francis Coppola megjárta-e Vietnamot. Ha nem, akkor törekvése – bemutatni a háború esztelenségeit, léleknyomorító hatását – még tiszteletre méltóbb. Filmje abban különbözik a nálunk eddig többnyire látható, a háborút honvédelmi szempontból bemutató világosabb alapképletű alkotásoktól, hogy benne a háborús állapot és mechanizmus mint individuális létfilozófiai probléma jelenik meg. Ennek a megközelítésnek első és mindmáig legsikerültebb példája Joseph Heller A 22-es csapdája című, filmre is átültetett regénye, amely zseniálisan ismerte fel az egyéni kitörési kísérletek lehetetlenségét.
Akik látták azt a filmet, az Apokalipszis közben nem tudtak szabadulni attól az érzéstől, hogy egyes motívumok ismerősek valahonnan. A modern lélektani regényekből ismerős a film meglehetősen nehezen kihámozható közlendője, vagy mintha már találkoztunk volna a véletlenül lekaszabolt, ártatlan bennszülöttek tragédiájával is. Tulajdonképpen egyetlen rész tudta sokkoló hatással felvillantani a harcoló amerikaiak magatartását: amikor a helikopteres rohamosztag csak azért, hogy kapitányuk lovagolhasson a kétméteres hullámokon, wagneri zene hangjaira megrohamoz és elpusztít egy gyanútlan vietnami falut. Ennek az epizódnak az abszurditása és irrealitása a maga realitásában vérfagyasztóan idézi fel lelki szemeink előtt az apokalipszist; ilyen pillanatokat valóban csak a vizuális művészet, a film képes teremteni.
Amilyen sejtelmesen indul a film, annyira valóságos ez a jelenet, hogy aztán ettől kezdve ismét valami misztikus homály és gomolygó füst burkolja be a történetet. A háború konkrétságából szép lassan egy meghasonlott ember pusztulásának színterére viszi a nézőt a járőrcsónak, kellő borzongások és rejtelmek közepette. Hiába azonban a végítéletszerű látomás: szemeink előtt továbbra is a kis falut porrá égető napalm lángjainak, s nem a mégiscsak kilépett ezredes tar fejére lesújtó puskatusnak a látványa lebeg.
Ha másért nem is, ezért az egy jelenetért mégiscsak megkülönböztetett figyelmet érdemel ez a szuperköltséggel és szupertechnikával elkészített, jellegzetesen amerikai film. A baj az lehetett, hogy Coppola nem döntötte el világosan, kinek és milyen eszközökkel forgassa az Apokalipszist. Kezdetben úgy tűnik, a vietnami háború lényegét akarja megragadni, aztán mindinkább az amerikaiak magatartásának lényege kerül a középpontba, hogy a végére egy bibliai felhangú melodrámával zárja Willard százados küldetésének történetét.
Lehet, az Apokalipszis helyi értékei magyar szem előtt rejtve maradtak; de az is valószínűnek látszik, hogy a nem amerikaiak számára a filmnek az a mozzanata marad a legemlékezetesebb, amelyből döbbenetes tárgyilagossággal kiderül, hogy az amerikaiak mennyire civilként vettek részt abban a háborúban, aminek eseményei éveken át aggodalomban tartották a világ közvéleményét.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)