Bosszantó műsor (Bekapcsol a bosszantógép)
„Bekapcsol a bosszantógép” címmel mutatta be új műsorát hétfőn este a debreceni ifjúsági parkban a KISZ Központi Művészegyüttes folkpódiuma. Hasznos összeállítás volt, több gondolatot is az ember eszébe juttatott.
A színen számtalan mikrofon és hangszer mellett egy hatalmas tévéképernyő. Bejön egy fiatalember (Boros Lajosnak hívják), és hamis hangon, kezdetleges gitár- technikával kísérve elmeséli a következő ,,2x400 wattos rockkabaré” tartalmát, majd elénekel egy dalt. Szükség is van az ismertetőre, mert csak eddig értjük világosan, amit látunk. Megtudjuk – mit is? Ha jól emlékszünk, valamilyen űrhajó száll le az Astoria előtt, s kezdetben nagy galibát okoz, részben azért, mert időnként hülyítő sugarakat ereget maga körül. Érdekes módon azok menekülnek legjobban, akiknek már aligha van szükségük rá. De jön Mogor Vazul, a villamosvezetők gyöngye, akin nem fog a sugár (bár felesége minden este lencsefőzelékkel várja otthon), s emiatt közelebbi kapcsolatba kerül az idegen űrhajósokkal. Kezdetben népi hősnek kiáltják ki ezért a tettéért, majd őt is utoléri az ármány és irigység. Végül visszavedlik sima villamosvezetőnek, az űrhajó pedig szedi sátorfáját.
Körülbelül ennyit tudunk meg a játék kezdete előtt az események várható menetéről. Kezdjük sejteni, hogy itt valamiféle keretjátékról lehet szó, ám ahogy meglódul a cselekmény, zavarunk és értetlenségünk nőttön-nő. Az S. O. S. és a 100 Folk Celsius együttesekből verbuválódott zenekar nagy lelkesedéssel játssza végig (helyenként nem is rossz) zeneszámait, miközben egy tollszerű ruhába öltözött hölgy betol egy kifestett kukát (lásd űrhajó!), Mogor Vazul időnként rolleren tűnik fel (Szegvári Gábor énekes alakítja ironikusan), Boros Lajos pedig a tévé képernyőjén, s mélyértelműnek szánt vicceket pufogtat a nézőtér irányába. Az egész egy óra alatt lezajlik.
A műsort látva az embernek az az erős benyomása támad, hogy a szerzők (Boros Lajos-Trunkos András) maguk sem kerülték el a találkozást az űrhajó sugaraival. Ez még rendjén is lenne, de az már sehogy nem megy a fejünkbe, miként adhatta nevét a KISZ Központi Művészegyüttese ilyen dilettánsán kiagyalt, a dramaturgia alapvető törvényeinek is fittyet hányó zagyvasághoz. Tudjuk jól, hogy a „rockzene” címszó alatt sok mindent el lehet adni, de azért a néző tűrőképességének is van határa. Olyannyira, hogy szíve szerint már az első negyedóra után kikapcsolná a bosszantógépet, de annyi alapján mégsem illene bírálni egy produkciót.
A jópofáskodásnak, viccelődésnek mindaddig van létjogosultsága, míg magántársaságban történik. Mihelyt azonban szélesebb közönségre formál igényt, meg kell ütnie bizonyos mércét, képviselnie valamilyen rendezőelvet és színvonalat. A „Bekapcsol a bosszantógép” minden ereje kimerül – a társadalmi visszásságok fricskázása ürügyén – a lapos poénkodásban, s még ezt is sután és idétlenül teszi. A humort is lehet komolyan űzni; e műsor alapján azonban megkérdőjeleződik a nézőben az indíték etikai tisztasága (két jelenete közben Boros Lajos például zavartalanul kiballagott két üdítőért a büfébe).
Az összeállítás 7500 forintba került, s kétszázan nézték meg. Az ifjúsági park anyagilag jócskán ráfizetett a boltra; a nézők másként is.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)