Félix
Vasárnap este újabb kapoccsal erősödött az európai egyesülés szándéka: Glasgowban kiosztották a kontinens filmdíjait.
A kis szobrot nem Oscarnak, hanem Felixnek hívják, de nemcsak ennyiben különbözik aranyozott amerikai társától. Az európai film függetlenségi harcát is jelképezi, az értékek lázadását a mindent eluraló kommersz, a nagy üzleti hasznot hozó, látványosan semmitmondó amerikai mozival szemben. Ez a harc persze nem most kezdődött, s nem is a végső, de igazi lendületet a vasfüggöny lehullása, Európa Önállóságának, egységének újrateremtése adott neki.
Mi mindent fogunk még megérni ebben a nagy egységesülésben? Lehet, hogy öt év múlva a debreceni polgár beül a taxiba, kivitorlázik a város nemzetközi repülőterére, s a konvertibilis forintért megváltott menetjegyéért két óra múlva leszáll Madridban, hogy megszemlélje az akkori európai filmfesztivál záró estjét? Vagy akkor már háromszázhatvanöt forint lesz egy kilo kenyér, legfőbb gondunk meg az, hogy miként birkózzunk meg a nagy szovjet birodalomból bevándorolt menekültek millióival?
Európa újra nem csendes. Ünnepli önmagát, úgy tesz, mintha kegyet gyakorolna, pedig rákényszerül arra; hogy ágrólszakadt keleti felét magához ölelje. Fortyog a nagy katlan, ám még nem tudhatjuk, mi fő a fedő alatt. Mindenesetre Európa most ismét feladta nekünk a leckét. Glasgowban értékpártolását és kulturális együvé tartozását demonstrálta – magyar film nélkül.
Nem vigasz, hogy nem volt ott német, görög, osztrák film sem. Ők már megtehetik, hogy ne legyenek ott, hiszen amúgy ott vannak. A jelenlét nekünk életbevágó. Filmfesztiválon is, a közös piacon is, az országutakon is. A határok nyitva vannak; most már kizárólag rajtunk múlik, mire jutunk a magunk erejéből.
Európa mosolyogva kínálja fel a Félix szobrocskát – nekünk is. De előbb-utóbb kíméletlenül átnéz rajtunk, ha nem akad magyar, aki érdemben pályázna rá.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)