Hippik a szocializmusban (Lőrincz L. László: A Nagy Fa árnyékában)

 

A hatvanas évek második felében, amikor Nyugaton az ifjúsági mozgalmak különbö­ző meg­nyilvánulási formái – rockfesztiválok, párizsi diáktüntetések, hippi felvonulások – tartották izgalomban a ha­tóságokat, robbanásszerű vál­tozáson ment keresztül a ma­gyar ifjúság is.

Ek­korra fel­nőtt egy új generáció, amely­nek már nem voltak háborús élményei, nem voltak meg­élhetési gondjai, önálló eszményei, s amely a jelsza­vak mechanikussá váló koordináta­rend­szerében sze­mélyre szóló eligazodást nem találva, mohón kereste saját helyét a társadalomban. A független (szub)kultúra meg­teremtésének igénye elsőként a beatmozgalomban jelentke­zett; a hatvanas évek köze­pén a beatzene s a hozzá kap­csolódó magatartás-, öltözkö­dés- és csoport­minták nyúj­tották a fiataloknak csaknem az egyetlen azonosulási lehe­tőséget, amit önnön ar­cukra szabottnak éreztek.

Hamar kiderült azonban, hogy a zene nem adhat kel­lő választ a megoldásra váró kérdé­sekre. A társadalmi újratagozódással párhuzamo­san polarizálódni kezdett az addig homogén­nek vélt ifjú­ság is: a többség szépen el­foglalta előre kijelölt helyét a társadalmi struktúrában, s a farmernadrágot már csak ké­nyelmes viseletnek, nem a hovatartozás és az életszem­lélet szimbólumának tekin­tette. Akadtak azonban szép számmal olyanok is, akiket nem vonzottak a beilleszke­dés várható előnyei, akik a konformista életelvek elfoga­dásában a személyiség fel­adásának veszélyét látták.

És akadtak, akik radikáli­san kívül helyezték magukat a társadalmon: nem tanultak, nem dolgoztak, csavargásból, „lejmolásból”, lopásból tar­tották fenn magukat; gale­rikba – mert a csoportosulási vágy erősen élt – tömörültek, és mindehhez alkalmi ideológiát körítettek. A hat­vanas években több ilyen ga­leri ügye foglalkoztatta a rendőrséget és a közvéle­ményt; a leghírhedtebb kö­zülük talán a budapesti Nagy Fa galeri volt. Erről írt most, 1979-ben regényt Lőrincz L. László a Kozmosz Könyvek sorozatban.

A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legutóbbi néhány évben mó­dosult formában újrater­melődnek a hajdan volt gale­rik: a magukat beszédesen csöveseknek nevező fiatalok Az ifjúság e mélyrétegei­nek feltárásával és bemutatá­sával egyként adós a tár­sada­lomtudomány és az irodalom, pedig a jelenségek szinte kötelességszerűen kínálnak erre lehetőséget. Arról, hogy kik ezek a fiatalok, miért így él­nek, milyen a gondolatvilá­guk, isme­reteim szerint mindeddig egyetlen irodalmi értékű szociográfia tudósí­tott: Csörsz István nagy fel­tűnést keltő Sírig tartsd a pofád! című munkája. Csörsz könyve hibáival együtt is például szolgált arra, hogy az irodalmiasított feldolgozásnak csak akkor van létjogosultsága, ha témá­jához megértő felelősséggel és az elemző oknyomozás, a jelenségek mögötti társadalmi vonat­ko­zások érzékeltetésének igé­nyével közelít.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elöljáróban el­mondani, mert Lőrincz L. László könyve nélkülözi eze­ket az erényeket. Háromszáz oldalas „regényének" főhőse egy szakmun­kástanuló, aki tudatlanságból belekeveredik a galeri ügyeibe, s ezzel együtt államellenes szer­vez­kedés akaratlan részesévé vá­lik. Katona Miklós azonban alapvetően tisztességes fiúcs­ka, éppen ezért lelkében ha­marosan heves viharok kez­denek dúlni jó és rossz, kapi­talizmus és szocializmus, el­lenállás vagy építés ellent­mondásairól.

Mindennek során megis­merkedhetünk a nagy fa alatt gyülekező társaság minden­napjaival, átélünk egy pusz­tító betöréssel végződő bala­toni csövezést, látogatást te­szünk egy külvárosi lumpencsalád hányatott sorsú utód­jánál, majd a környezettanul­mányt Katona Miklóséknál – apja egyetemi docens, aki 56-ban fegyverrel védte a rendszert, de elhanyagolja fiát – folytatjuk; felvilágo­sítást kapunk arról, miért jobb rendszer a szocializmus a kapitalizmusnál, bepillantunk a szakmunkásképző in­tézet életébe, s eltöltünk egy vasárnap délutánt az egyik tanárnő ottho­nában, akinek férje megnyerő tulajdonsá­gokkal megáldott okos, érző szívű rendőrtiszt: vége­ze­tül pedig az Erikát énekelve a budapesti galerik egyesített csapataival végig masírozunk a főváros utcáin, s kellő meg­elégedéssel nyugtázzuk a ka­land végét, Katona Miklós erkölcsi meg­tisztulásának bekövetkeztét.

Röviden ennyi történik a „hiteles dokumentumok alapján, izgalmas meseszövéssel, érde­kesen és olvasmányosan megírt regényben”. A lóláb azonban túl hamar kilóg, egykettőre felis­merszenek a panelek: Miklós mint a szüleivel szót nem találó, emiatt megtévedt, de alapjában véve tisztességes es hasz­nálható állampolgár modellje; Néger, az elvált proli szülők mostoha sorsú, kiszolgáltatott gyermeke; az egyetemista Juszuf, a külföldi fellazítók magyar­országi megbí­zottja, Miklós beszervezője, a fasisztoid felvonulás értelmi irányítója; a mun­kásmoz­galmi érdemeit szerényen elhallgató apa; a hippi ideológia frázisait átvevő, szovjet­ellenes, ren­dőrgyűlölő, munkakerülő, valójában szerencsétlen, hányatott gyerekkorú galeri­tagok – és köz­ben a docens és a rendőrtiszt meggyőző szavaival szemináriumi kis­előadások a szocializmus hu­manizmusáról, felsőbbrendűségéről a kizsákmányolással és a kapitalizmussal szemben.

Lőrincz L. László könyve ebben a formájában hiteltelen, regényként pedig értéktelen: valós társadalmi jelenségek bemutatásának ürügyén, irodalmiasított formában a szocializmus burkolt apologetikáját adja. Mert végül is erre van kihegyezve az „ér­dekfeszítő" történet, amit a fülszö­veg regényként tálal.

A nagy fa árnyékában című könyvvel aligha foglalkozik majd egyetlen irodalmi lap is kritikailag; mi is csak ezért tettük ilyen hosszasan, mert elrettentő példának tartjuk. Nem valószínű, hogy akár a magyar könyvkiadásnak, akár az önmagában szilárdan hívő szocialista társadalom­nak még ma is ilyen propa­gandaregényekre lenne szüksége. Huszonötezer példány­ban. Egy letűnt korszak egy­szer már tanulságként hagy­ta, hogy az efféle kísérletek pontosan az ellenkező ered­ménnyel járnak. Nem lenne jó elfeledkezni erről a tanul­ságról.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)