Hippik a szocializmusban (Lőrincz L. László: A Nagy Fa árnyékában)
A hatvanas évek második felében, amikor Nyugaton az ifjúsági mozgalmak különböző megnyilvánulási formái – rockfesztiválok, párizsi diáktüntetések, hippi felvonulások – tartották izgalomban a hatóságokat, robbanásszerű változáson ment keresztül a magyar ifjúság is.
Ekkorra felnőtt egy új generáció, amelynek már nem voltak háborús élményei, nem voltak megélhetési gondjai, önálló eszményei, s amely a jelszavak mechanikussá váló koordinátarendszerében személyre szóló eligazodást nem találva, mohón kereste saját helyét a társadalomban. A független (szub)kultúra megteremtésének igénye elsőként a beatmozgalomban jelentkezett; a hatvanas évek közepén a beatzene s a hozzá kapcsolódó magatartás-, öltözködés- és csoportminták nyújtották a fiataloknak csaknem az egyetlen azonosulási lehetőséget, amit önnön arcukra szabottnak éreztek.
Hamar kiderült azonban, hogy a zene nem adhat kellő választ a megoldásra váró kérdésekre. A társadalmi újratagozódással párhuzamosan polarizálódni kezdett az addig homogénnek vélt ifjúság is: a többség szépen elfoglalta előre kijelölt helyét a társadalmi struktúrában, s a farmernadrágot már csak kényelmes viseletnek, nem a hovatartozás és az életszemlélet szimbólumának tekintette. Akadtak azonban szép számmal olyanok is, akiket nem vonzottak a beilleszkedés várható előnyei, akik a konformista életelvek elfogadásában a személyiség feladásának veszélyét látták.
És akadtak, akik radikálisan kívül helyezték magukat a társadalmon: nem tanultak, nem dolgoztak, csavargásból, „lejmolásból”, lopásból tartották fenn magukat; galerikba – mert a csoportosulási vágy erősen élt – tömörültek, és mindehhez alkalmi ideológiát körítettek. A hatvanas években több ilyen galeri ügye foglalkoztatta a rendőrséget és a közvéleményt; a leghírhedtebb közülük talán a budapesti Nagy Fa galeri volt. Erről írt most, 1979-ben regényt Lőrincz L. László a Kozmosz Könyvek sorozatban.
A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legutóbbi néhány évben módosult formában újratermelődnek a hajdan volt galerik: a magukat beszédesen csöveseknek nevező fiatalok Az ifjúság e mélyrétegeinek feltárásával és bemutatásával egyként adós a társadalomtudomány és az irodalom, pedig a jelenségek szinte kötelességszerűen kínálnak erre lehetőséget. Arról, hogy kik ezek a fiatalok, miért így élnek, milyen a gondolatviláguk, ismereteim szerint mindeddig egyetlen irodalmi értékű szociográfia tudósított: Csörsz István nagy feltűnést keltő Sírig tartsd a pofád! című munkája. Csörsz könyve hibáival együtt is például szolgált arra, hogy az irodalmiasított feldolgozásnak csak akkor van létjogosultsága, ha témájához megértő felelősséggel és az elemző oknyomozás, a jelenségek mögötti társadalmi vonatkozások érzékeltetésének igényével közelít.
Mindezt azért tartottam szükségesnek elöljáróban elmondani, mert Lőrincz L. László könyve nélkülözi ezeket az erényeket. Háromszáz oldalas „regényének" főhőse egy szakmunkástanuló, aki tudatlanságból belekeveredik a galeri ügyeibe, s ezzel együtt államellenes szervezkedés akaratlan részesévé válik. Katona Miklós azonban alapvetően tisztességes fiúcska, éppen ezért lelkében hamarosan heves viharok kezdenek dúlni jó és rossz, kapitalizmus és szocializmus, ellenállás vagy építés ellentmondásairól.
Mindennek során megismerkedhetünk a nagy fa alatt gyülekező társaság mindennapjaival, átélünk egy pusztító betöréssel végződő balatoni csövezést, látogatást teszünk egy külvárosi lumpencsalád hányatott sorsú utódjánál, majd a környezettanulmányt Katona Miklóséknál – apja egyetemi docens, aki 56-ban fegyverrel védte a rendszert, de elhanyagolja fiát – folytatjuk; felvilágosítást kapunk arról, miért jobb rendszer a szocializmus a kapitalizmusnál, bepillantunk a szakmunkásképző intézet életébe, s eltöltünk egy vasárnap délutánt az egyik tanárnő otthonában, akinek férje megnyerő tulajdonságokkal megáldott okos, érző szívű rendőrtiszt: végezetül pedig az Erikát énekelve a budapesti galerik egyesített csapataival végig masírozunk a főváros utcáin, s kellő megelégedéssel nyugtázzuk a kaland végét, Katona Miklós erkölcsi megtisztulásának bekövetkeztét.
Röviden ennyi történik a „hiteles dokumentumok alapján, izgalmas meseszövéssel, érdekesen és olvasmányosan megírt regényben”. A lóláb azonban túl hamar kilóg, egykettőre felismerszenek a panelek: Miklós mint a szüleivel szót nem találó, emiatt megtévedt, de alapjában véve tisztességes es használható állampolgár modellje; Néger, az elvált proli szülők mostoha sorsú, kiszolgáltatott gyermeke; az egyetemista Juszuf, a külföldi fellazítók magyarországi megbízottja, Miklós beszervezője, a fasisztoid felvonulás értelmi irányítója; a munkásmozgalmi érdemeit szerényen elhallgató apa; a hippi ideológia frázisait átvevő, szovjetellenes, rendőrgyűlölő, munkakerülő, valójában szerencsétlen, hányatott gyerekkorú galeritagok – és közben a docens és a rendőrtiszt meggyőző szavaival szemináriumi kiselőadások a szocializmus humanizmusáról, felsőbbrendűségéről a kizsákmányolással és a kapitalizmussal szemben.
Lőrincz L. László könyve ebben a formájában hiteltelen, regényként pedig értéktelen: valós társadalmi jelenségek bemutatásának ürügyén, irodalmiasított formában a szocializmus burkolt apologetikáját adja. Mert végül is erre van kihegyezve az „érdekfeszítő" történet, amit a fülszöveg regényként tálal.
A nagy fa árnyékában című könyvvel aligha foglalkozik majd egyetlen irodalmi lap is kritikailag; mi is csak ezért tettük ilyen hosszasan, mert elrettentő példának tartjuk. Nem valószínű, hogy akár a magyar könyvkiadásnak, akár az önmagában szilárdan hívő szocialista társadalomnak még ma is ilyen propagandaregényekre lenne szüksége. Huszonötezer példányban. Egy letűnt korszak egyszer már tanulságként hagyta, hogy az efféle kísérletek pontosan az ellenkező eredménnyel járnak. Nem lenne jó elfeledkezni erről a tanulságról.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)