Közelkép Bergmanról

Nem számoltam meg, hogy a „Szemtől szemben" sorozat hányadik köteteként látott napvilágot az Ingmar Bergman alkotói pályáját bemutató monográfia. Azt sem tudom, mely filmrendezőkről készült már hasonló összeállítás. Azt viszont a filmkedvelők népes tábora nevében állíthatom, hogy igen időszerű volt e vaskos kötet megjelentetése: Bergman neve és művészete körül hazánkban egyfajta mítosz alakult ki, de éppen filmjeinek rendszertelen bemutatása és kritikai fogadtatása az átlagnéző számára megnehezítette az életmű egészének áttekintését.

Ehhez nyújt ezentúl segítséget Györffy Miklós háromszáz oldalas kalauza.

„Feneketlen szakadék választ el magyarázóimtól. Belehelyezik a művet valamilyen kontextusba, mindenféle szenzációs, csodálatos következtetéseket vonnak le belőle, s végül a rejtvényt sikerült olyan pompásan megfejteniük, hogy a szerzőnek nem is lehet semmi hozzáfűzni valója." Ezzel – a Bergmantól származó idézettel – kezdi könyvét Györffy igen bátran, s egyúttal enyhe öniróniával mutat rá a kritikus dilemmájára: az objektivitásra törekvés nehézségeire és az elemzés szükségességére egyfelől, az alkotó és a vele foglalkozó kritika viszonyára másfelől. A kulturális árutermelés történelmileg kialakult munkamegosztási rendszerén változtatni persze lehetetlen: az író ír, a kritikus kritizál, míg csak el nem jut addig, hogy az ő könyvét is megkritizálják. Circulus vitiosis.

Kemény fába vágta a fejszéjét Györffy Miklós, amikor Ingmar Bergman pályájának értékelésére vállalkozott. A svéd rendező a filmművészet kiemelkedő egyénisége, akinek teljesítménye szuverenitásában csak Chaplin, Eisenstein, Fellini alkotásaihoz mérhető – ám megfejtése valamennyinél nehezebb feladatot ró a nézőre. Bergman legjobb művei rendkívül mély és elvont gondolati tartalmakat hordoznak, amelyek többnyire bonyolult jelképrendszerben fogalmazódnak meg. Már itt tisztáznunk kell azonban – miként Györffy is megállapítja –, hogy Bergman filmjei nem filozófiai tételek, különösen nem egy filozófiai rendszer illusztrációi, hanem öntörvényű művészeti alkotások, még ha filozófiai konzekvenciáik vannak is. Nem a politikai-társadalmi mozgások érdeklik a rendezőt, hanem a „mindenkori egyes ember" bonyolult magatartás- és viselkedési formái, ezek egymásra hatásának elmélyült megfigyelése és ábrázolása. A pszichologizálás drámai eszközként szolgál annak a világnak a bemutatásához, amely ösztönöket eltorzító ürességével, idegenségével az embereket menthetetlenül önmagukba zárja, deformálja.

Ezért is indokolt – bár nem mindenütt sikeres – az a módszer, amellyel Györffy dolgozik: a filmek tartalmának részletes elmesélésével párhuzamosan fejti fel a történések külső burkait s jut el a művek belső tartalmi és formai összefüggéseinek megértéséhez. Ez persze alapvető követelmény egy monográfia esetében, ám az sajnos csöppet sem általános, hogy mindezt érdekes, érzékletes, világos stílusban fogalmazza meg – olyan szerénységgel, amely csak keveseknek sajátja. A Suttogások, sikolyok kapcsán például ezt írja: „Túl közel van még hozzánk ez a film, és túlságosan lenyűgöző, semhogy higgadt kritikai elemzést adhatnánk róla, és sokkal megfoghatatlanabb varázsú, semhogy szavakkal akár csak annyira is megközelíthetnénk, mint korábbi filmjeit. Néhány oldalról próbáljunk mégis a közelébe férkőzni." Ez a személyes, alkalmasint áhítatos hang azonban nem akadályozza meg abban, hogy elméleti felkészültségét, tájékozottságát és szigorú esztétikai mércéjét érvényesítse. Bár, mint mondja, nem híve a filmek versenyszerű rangsorolásának, mégsem menti föl magát az értékelés kényszere alól. Ennek megfelelően kapja a legnagyobb teret a Csend, a Persona, a Suttogások, sikolyok. Széles körű szakirodalomra támaszkodik, de elsősorban a művekre koncentrál; Bergman életének személyes vonatkozásaira csak annyiban hivatkozik, amennyiben azok adalékul szolgálnak az életmű értelmezéséhez. Alaposan ismeri a bergmani problematika minden összetevőjét; belülről, ám objektíven ítélkezik.

Idézettel kezdi, idézettel végzi be könyvét Györffy. A kritika kritikájában legyünk hűek a szerzőhöz: „Az egyetlen, amit tudok: valami arra ösztönöz, hogy egy állapotot kibontsak – mondja Bergman –, hogy a zűrzavar és ellentétes impulzusok káoszában szabad teret hozzak létre, melyben fantázia és formatörekvés együttes erőfeszítéssel kikristályosítja életérzésem egyik összetevőjét: a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat a távolság és elszigeteltség leküzdésére."

Györffy Miklós szakavatottan vezet végig bennünket ezen az úton. (Gondolat, 1976)

(Hajdú-bihari Napló, 1977. március 03.)