A legelőtől Tündérországig (Vojtina bábegyüttes: János vitéz)

 

A bábszegény debreceni kulturális programok között a gyermekes szülők örömmel fedezték fel a Vojtina együttes új bemutatójáról tudósító hírt. Vasárnap délelőttönként a Kölcsey Műve­lődési Központ bábszínháza ad helyet a Já­nos vitéz bábváltozatának, amelynek létrehozásával az együttes újfent bizonyította töretlen vállalkozó kedvét és el­hivatottságát.

A Vojtina produ­cerként is jegyzi az előadást, s ha meggondoljuk, hogy a bábok, díszletek elkészítése több mint ötvenezer forintot emésztett fel, elismeréssel keli adóz­nunk az esetleges kockázattól sem visszariadó szándéknak. A lehetőségekhez képest a négytagú csoport – kisegítőket is alkal­mazva – látványos, aprólékosan kidolgozott és élve­zetes produkcióval lepte meg a közönséget – mindamellett, hogy hozzájárult a magyar irodalom egyik remekének nép­szerűsítéséhez is.

Cselekményességével, csodákba váltó mesevilágával szin­te kívánkozik a „megbábosí­tás­ra” Petőfi Sándor költemé­nye. Adottságok és képességek dolga, hogy ki miképpen fog hozzá a művelethez, bár a tehetséggel majdnem egyenlő súllyal esnek latba a technikai feltételek is. A Vojtina szük­ségszerű, de járható úton indult el: a narratív-megjelenítő módszert választotta. Azaz a narrátorra bízta az elbeszélő szerepét, s a paraván mögötti bábosok a legjellemzőbb hely­színek és helyzetek megjelenítésével egyensúlyozzák a dra­maturgiai mérleg másik ser­penyőjét. A narrátor feladata a történet gombolyításán túl a gyerekközönség bekapcsolása is énekléssel, közös zenéléssel – ennek azonban az a veszé­lye, hogy passzív nézősereg esetén a visszájára fordulhat, s inkább hátráltatja az események folyamatosságát.

Mindenesetre Asbóth Anikó jó előadói készséggel és külö­nösen szép, tiszta beszéddel avatja be hallgatóit a történet újabb és újabb fordulataiba, miközben a függöny szét- és össze­húzásával nyitja és zárja a bábos jeleneteket. A hely­szín minden alkalommal más és más, ahogy a mese kíván­ja, a legelőtől Tündérországig. Egyszerű technikai trükkel sikerül biztosítani a gyors váltásokat: csak le kell akasztani a szögről a festett háttérvásznakat. A „díszlet” (Wágner Ta­más munkája) illúziókeltően sokszínű; minden alkalommal képes megteremteni a színpadi helyzet kívánta atmoszférát. Hasonlóan kifejezőek és gondosan megmunkáltak a bábok (Nagy Ágnes tervei). Nem térnek el a János vitéz alakjáról kialakult képzetünktől, s így segítenek továbbörökíteni a magyar népmeséi hagyományokat.

Az előadás erénye az is, hogy a gyerekek – egy mozzanat kivételével –- képesek követni a zsúfolt cselekményt. Ez a mozzanat a szünet után, Jancsi hazatérésekor okoz némi zavart túl gyors váltásaival, kidolgozatlanságával. Mivel kulcsfontosságú jelenetről van szó, érdemes volna a jobb megértés kedvéért kicsit bővebben, nyugodtabb tempóban elidőzni az újabb vándorlást kiváltó okoknál. Egészében az első részben sikerült a mű költőiségét árnyaltabban vissza­adni; a második részben kicsit leegyszerűsítetten, túlságo­san a harcokra összpontosítva követik egymást a jelenetek. Felnőtt- s valamelyest a művészi megformáltságra is figyelő szemmel több részt el tudnánk képzelni változatosabb báb­mozgatással, a háttéren kívül más kellékek alkalmazásával, a vizualitás lehetőségeinek fantáziadúsabb kihasználásával – de egy ilyen kis létszámú csoporttal szemben, amelynek tagjai játékosok, rendezők, dramaturgok, báb­készítők és díszletszállítók egy, illetve négy személyben (Murányi Ju­lianna, Tóth János, Megyeri Béla és Szabó Tibor) megala­pozatlan lenne abszolút követelményeket állítani.

Azon kívül, hogy örömmel emlékezünk meg a Pódium Műhely Egyesület tagjaiból alakult zenei aláfestő csoport (Pikó Sándor, Tikász Sándor, Oláh Tibor és Szőke Éva, va­lamint a zenét összeállító Hegedűs Csaba) ötletes tevékeny­ségéről, csak reményeinket fejezzük ki, hogy a Vojtina cso­port nem alkalomszerű kirándulásnak tekinti a János vitéz színrevitelét. Tudjuk azonban, hogy ez anyagi és erkölcsi támogatás nélkül erőt meghaladó feladatra késztetné az együttest. Sajnos, mi csak az utóbbihoz tudunk hozzájárulni – de biztató, hogy a János vitéz színrevitelét a KISZ me­gyei bizottsága, a debreceni városi tanács, a postások szakszervezete és a Kölcsey Művelődési Központ jelentősen tá­mogatta.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)