A legelőtől Tündérországig (Vojtina bábegyüttes: János vitéz)
A bábszegény debreceni kulturális programok között a gyermekes szülők örömmel fedezték fel a Vojtina együttes új bemutatójáról tudósító hírt. Vasárnap délelőttönként a Kölcsey Művelődési Központ bábszínháza ad helyet a János vitéz bábváltozatának, amelynek létrehozásával az együttes újfent bizonyította töretlen vállalkozó kedvét és elhivatottságát.
A Vojtina producerként is jegyzi az előadást, s ha meggondoljuk, hogy a bábok, díszletek elkészítése több mint ötvenezer forintot emésztett fel, elismeréssel keli adóznunk az esetleges kockázattól sem visszariadó szándéknak. A lehetőségekhez képest a négytagú csoport – kisegítőket is alkalmazva – látványos, aprólékosan kidolgozott és élvezetes produkcióval lepte meg a közönséget – mindamellett, hogy hozzájárult a magyar irodalom egyik remekének népszerűsítéséhez is.
Cselekményességével, csodákba váltó mesevilágával szinte kívánkozik a „megbábosításra” Petőfi Sándor költeménye. Adottságok és képességek dolga, hogy ki miképpen fog hozzá a művelethez, bár a tehetséggel majdnem egyenlő súllyal esnek latba a technikai feltételek is. A Vojtina szükségszerű, de járható úton indult el: a narratív-megjelenítő módszert választotta. Azaz a narrátorra bízta az elbeszélő szerepét, s a paraván mögötti bábosok a legjellemzőbb helyszínek és helyzetek megjelenítésével egyensúlyozzák a dramaturgiai mérleg másik serpenyőjét. A narrátor feladata a történet gombolyításán túl a gyerekközönség bekapcsolása is énekléssel, közös zenéléssel – ennek azonban az a veszélye, hogy passzív nézősereg esetén a visszájára fordulhat, s inkább hátráltatja az események folyamatosságát.
Mindenesetre Asbóth Anikó jó előadói készséggel és különösen szép, tiszta beszéddel avatja be hallgatóit a történet újabb és újabb fordulataiba, miközben a függöny szét- és összehúzásával nyitja és zárja a bábos jeleneteket. A helyszín minden alkalommal más és más, ahogy a mese kívánja, a legelőtől Tündérországig. Egyszerű technikai trükkel sikerül biztosítani a gyors váltásokat: csak le kell akasztani a szögről a festett háttérvásznakat. A „díszlet” (Wágner Tamás munkája) illúziókeltően sokszínű; minden alkalommal képes megteremteni a színpadi helyzet kívánta atmoszférát. Hasonlóan kifejezőek és gondosan megmunkáltak a bábok (Nagy Ágnes tervei). Nem térnek el a János vitéz alakjáról kialakult képzetünktől, s így segítenek továbbörökíteni a magyar népmeséi hagyományokat.
Az előadás erénye az is, hogy a gyerekek – egy mozzanat kivételével –- képesek követni a zsúfolt cselekményt. Ez a mozzanat a szünet után, Jancsi hazatérésekor okoz némi zavart túl gyors váltásaival, kidolgozatlanságával. Mivel kulcsfontosságú jelenetről van szó, érdemes volna a jobb megértés kedvéért kicsit bővebben, nyugodtabb tempóban elidőzni az újabb vándorlást kiváltó okoknál. Egészében az első részben sikerült a mű költőiségét árnyaltabban visszaadni; a második részben kicsit leegyszerűsítetten, túlságosan a harcokra összpontosítva követik egymást a jelenetek. Felnőtt- s valamelyest a művészi megformáltságra is figyelő szemmel több részt el tudnánk képzelni változatosabb bábmozgatással, a háttéren kívül más kellékek alkalmazásával, a vizualitás lehetőségeinek fantáziadúsabb kihasználásával – de egy ilyen kis létszámú csoporttal szemben, amelynek tagjai játékosok, rendezők, dramaturgok, bábkészítők és díszletszállítók egy, illetve négy személyben (Murányi Julianna, Tóth János, Megyeri Béla és Szabó Tibor) megalapozatlan lenne abszolút követelményeket állítani.
Azon kívül, hogy örömmel emlékezünk meg a Pódium Műhely Egyesület tagjaiból alakult zenei aláfestő csoport (Pikó Sándor, Tikász Sándor, Oláh Tibor és Szőke Éva, valamint a zenét összeállító Hegedűs Csaba) ötletes tevékenységéről, csak reményeinket fejezzük ki, hogy a Vojtina csoport nem alkalomszerű kirándulásnak tekinti a János vitéz színrevitelét. Tudjuk azonban, hogy ez anyagi és erkölcsi támogatás nélkül erőt meghaladó feladatra késztetné az együttest. Sajnos, mi csak az utóbbihoz tudunk hozzájárulni – de biztató, hogy a János vitéz színrevitelét a KISZ megyei bizottsága, a debreceni városi tanács, a postások szakszervezete és a Kölcsey Művelődési Központ jelentősen támogatta.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)