A Mester és Margarita (Kaposvári Csíky Gergely Színház)
A Kaposvári Csiky Gergely Színház nevezetes Bulgakov-adaptációjával kezdődött meg hétfőn Debrecenben a színházi napok előadás-sorozata. A Csokonai Színházat megtöltő, érdeklődő közönség mindjárt nyitányként egy olyan társulat produkciójának részese lehetett, amely az utóbbi évtizedben megkülönböztetett szerepet játszik a magyar színházi életben.
Nincs most lehetősége és értelme sem annak, hogy érdemben, elemző módon közelítsünk Bulgakov bonyolult művéhez. Be kell érnünk annak megállapításával, hogy A Mester és Mar- garita századunk kiemelkedő jelentőségű regénye: filozófia és gyakorlati tapasztalat, történelem és aktuálpolitika, fantasztikum és valóságrajz művészi szintézise, az élet végső értelmének keresése. Nagyon keserű mű: az idő és az ábrázolásmód különböző síkjain szövődő szálaiból az emberiség – s benne az esendő ember – sorsának látomásos, tragikus képe bontakozik ki; igazság és hamisság, jó és rossz, teremtés és pusztítás egymást tételező küzdelme, amelyben a boldogság lehetősége nem más, mint a halál. Bulgakov mélyen átélt és megszenvedett igazságát halandónak nincs joga kétségbe vonni; ha pedig érző lény, nem mentesítheti magát a szembesülés kényszere alól.
Ezt a drámát Babarczy László alkalmazta a kaposvári színpadra, dramaturgiailag súlypontozva – bár helyenként óhatatlanul leegyszerűsítve – Bulgakov írásának vezérmotívumait. A hatalmas vállalkozásnak színpadi formát Ascher Tamás rendező adott, s az ő szerepe meghatározónak tűnik az előadásban. A szcenírozásnak ez a rendkívül koncentrált, ezerféle technikai eszközt felvonultató, összetett módja a kaposvári „iskolának" egyik lényeges sajátossága, s még a vendégjátékokon szükségszerűen előforduló zökkenők ellenére is iszonyatos előkészítő munkát sejtet. Nagyszerű színpadképek, látványeffektusok sora jelzi a rendező és a szcenikusok (Pauer Gyula, É. Kiss Piroska, Szabó Mária) színpadi érzékenységét, kompozíciós képességét, vizuális igényességét. Ahogy itt színészi jelenlét, technikai apparátus, kelléktár, statisztéria az utolsó kézmozdulatig kidolgozva az előadás szolgálatában áll, az rendkívül fegyelmezett, odaadó csapatmunkára vall: olyan együttes részvételre, amely elengedhetetlen érvényes színpadi alkotások létrehozásához.
Ascher Tamás látomást és realitást, drámát és szatírát érzékletesen ellenpontozó, végső soron egységbe olvasztó rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy ez az előadás jó egy évvel ezelőtt, bemutatója idején szuverén változata volt Bulgakov regényének. A természet törvénye diktálta, hogy tüze mostanra kissé már lelohadt, lángja nem mindig perzsel, csak kormoz. Egyes jelenetek (például az intézetbeli párbeszéd) hosszadalmasak, ezért „leülnek", s talán még a legkitűnőbbek is (mint a fekete mágia) kontrasztosabb fogalmazást igényelnének. (Bár a nézők néma vallatása hideglelősen zseniális.)
A fellazulást leginkább a színészi jelenlétek képlékennyé válásában figyelhettük meg: a legtöbb figurának (talán Korovjov – azaz Lukáts Andor kivételével) nem volt igazán egyértelmű karaktere. Jordán Tamás szinte eltűnt szerepe mögött, Helyey László sokszor mesterkélten, Spindler Béla pedig iskolásan deklamált, Koltai Róbert értelmesen, de kissé enerváltan alakított (kár, hogy kabarészerepeitől egyre kevésbé tudunk elvonatkoztatni), Igó Éva kevés színt villantott fel. Tegyük hozzá: nem akármilyen szinthez képest. Amit az mutat, hogy a kisebb szerepekben is remek karakterek sorát vonultatta fel a társulat (Máté Gábor, Csákányi Eszter, Hunyadkürti György, Lugosi György, Bezerédy Zoltán, Dánffy Sándor), nagy sikert arató debreceni vendégjátékában.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)