A színház a világ legszebb érdekkapcsolata (Székely Gábor, Zsámbéki Gábor)

Az utóbbi években több­ször lángoltak fel viták a magyar színházi élet körül. A sokszor igen heves véle­ménycserék középpontjában többek között a korszerűség és a hagyomány, a rendező-, író-, szí­nészcentrikus színház, a profi és az amatőr szín­játszás, a mai magyar drá­ma ügye, a színház és a közönség viszonya, a bérletezési rendszer kérdése állt. Megoldást a polémiák ter­mészetszerűleg nem hozhat­tak, de a különböző vélemé­nyek szembesítése sok olyan problémát hozott a felszín­re, melyeknek tisztázása kétségtelenül segítheti a korszerű magyar színjátszás kibontakozását. A nézetel­térések mindenesetre jelez­ték, hogy darázsfészekbe nyúl, aki ma ezekben a kérdésekben hangját akarja hallatni.

A viták egyik sarkpont­jaként a főváros-vidék el­lentéte szerepelt. Már csak azért is, mert akik szívükön viselik a magyar színházak sorsát, örömmel tapasztal­hatták, hogy hátrányosabb helyzetük ellenére az el­múlt néhány évben egyes vidéki társulatok folyama­tosan olyan teljesítmények­kel rukkolnak elő, amelyek országos visszhangot válta­nak ki. A kecskeméti, a ka­posvári s újabban a szolno­ki együttesek produkciói a megyehatárokon kívül is vonzzák az érdeklődőket. A fél év alatt általam látott előadások: az Erdő Osztrovszkijtól, az Ivanov Csehovtól (Kaposvár), a VII. Gergely Németh Lászlótól (Kecskemét), Az öreg hölgy látogatása Dürrenmatt-tól (Szolnok) megerősítik azt az érzést, hogy a megkülönböz­tetett figyelem nem alapta­lan. Határozott koncepció, átgondolt műhelymunka, magas hőfokú színészi ala­kítások jellemezték ezeket az előadásokat, s egyértel­műen arról árulkodtak, hogy az említett színházak­ban valami olyan átlagon felüli történik, amire Hajdú-Biharból is figyelni kell.

Legutóbb, a kaposvá­riak szolnoki vendégjátéka után ritka alkalom adódott: egyszerre beszélgetni a két színházigazgató rendezővel. Életkoruk azonos, har­mincnégy évesek mindket­ten, meglepő fiatalon bízták rájuk a társulatok vezetését. Székely Gábor, a szolnoki direktor farmerben és pi­ros-kék kockás ingben; Zsámbéki Gábor, a kapos­váriak igazgatója hanyagul vállára vetett pulóverben fogadott. Gyakorlott nyilat­kozók, hiszen mióta szárny­ra kapta őket a hírnév, sű­rűn ostromolja őket a sajtó.

• A vendégjátékok köz­tudottan igen költségesek; mi indokolja mégis, hogy időnként más színházakban is bemutatkoznak?

Zsámbéki: – Valóban költségesek, s emellett nagy megterhelést, jelen esetben pedig három nap kiesést je­lentenek. Mégis érdemes csinálni, mert így talán eny­híteni tudunk a vidéki szín­játszás dilemmáján, azon, hogy nagy energiákkal lét­rehívunk egy előadást, de a helyi lehetőségek miatt csak harmincszor adhatjuk elő.

Székely: – Hozzá kell ten­ni, hogy a mi kapcsolatunk nem formális, a két színház törekvései megegyeznek. Kölcsönösen figyeljük egy­más munkáját, s bár nyil­vánvalóan vannak vitáink, ez azt jelenti, hogy kérdés­feltevések is vannak, ame­lyekre az azonosságot meg­találva együtt keressük a választ.

Zsámbéki: – Gábor pél­dául eljött az Ivanov pró­báira, én pedig Az öreg hölgy látogatásának előké­születeit tekintettem meg. Ehhez a vendégjátékhoz egyébként nem kaptunk külső támogatást, mert ez a két színház ügye.

– Melyek az azonos­ságok, amik a két színházat összefűzik?

Székely: – Kölcsönösen a hagyományostól eltérő szín­házi modell kialakítására törekszünk. Ennek előzmé­nye a körülbelül tíz évvel ezelőtt életbe lépett új szerződtetési rendszer, amely a korábbi kötöttségeket fel­szabadítva lehetővé tette az áramlást, s azok, akik egy­másban eszmei rokonságot kerestek, megtalálhatták egymást. Ez vidéken érvé­nyesült, Pesten kevésbé.

Zsámbéki: – Ezért a másfajta modell keresésének lehetősége is vidéken te­remtődött meg. A vidéki színész körülményei kedve­zőtlenebbek fővárosi kollé­gájáéinál, kevesebb a rádió-, film- és tévémeghívás – éppen emiatt energiájuk na­gyobb részét tudják színhá­zuk javára fordítani. Az összezártság feszítettebb, kollektívebb munkát ered­ményezhet, ha azt megfele­lő elképzelésekkel szakmai irányba tudjuk terelni.

• A kaposvári és a szol­noki színház sikereinek egyik zálogaként általában az összetartást, a csoportos műhelymunkát említik.

Székely: – Az egymásra találás megsokszorozta az ambíciókat. A színházak keresik az új formákat, de csak azok érhetnek el ered­ményeket, amelyekben ha­sonlóan gondolkodó embe­rek közösen törekszenek valaminek a létrehozására. Színészt, rendezőt, igazgatót a világ legszebb érdekkap­csolata fűzi össze. Egymás­ra vagyunk utalva saját ér­tékeink keresésében is. Mi erre törekszünk, ezt szeret­nénk megvalósítani.

Zsámbéki: – Ezt igazol­ja, hogy az első sikerek után színészeinket elárasztották pesti meghívásokkal, de a legtöbben maradtak. S ez csak növeli az elképzeléseinkbe vetett hitet. Emel­lett a színészeknek is jólesik a tudat, hogy máshol is szükség lenne rájuk. Helyt­állásuk azért is becsülendő, mert több munkával keve­sebbet keresnek.

• Mi az a koncepció, aminek jegyében a színésze­ket, rendezőket és a műsor­tervet szervezik?

Zsámbéki: – Mi az álta­lunk aktuálisnak tartott kérdések köré keressük a darabokat. Az Ivanovban például egy bizonyos réteg fáradtságát, rossz közérzetét fogalmaztuk meg, nem tel­jesen felmentően. Azt is szem előtt tartjuk, hogy a színészek megfelelő játékle­hetőséget kapjanak.

Székely: – Én ezt azzal egészíteném ki, hogy olyan magatartásformák megmu­tatására törekszünk, ame­lyekkel együtt élünk, de nem értünk egyet. Mi álta­lában a rendezőink által fontosnak tartott darabokat választjuk, ami nem jelenti az ő kiszolgálásukat, mert a koncepció egészébe il­leszkedik.

• Mennyi a társulatok létszáma, hogyan tudják ve­lük az elképzeléseket meg­valósítani?

Zsámbéki: – A segédek­kel együtt 60 színpadra lé­pő személy dolgozik nálunk.

Székely: – Mi keveseb­ben vagyunk, a létszám 45–50 között váltakozik.

Zsámbéki: – Tudatosan igyekszünk leszorítani a be­mutatók számát, most egy évben hét új darabbal je­lentkezünk. Azért tesszük ezt, hogy a kevesebb be­mutatóra maximális inten­zitással és pontossággal tud­junk felkészülni. Szeretnénk hosszabb ideig játszani a darabokat, s ennek feltéte­le az előadás minősége.

Székely: – Mi az en suite rendszerről át akarunk térni a repertoár színházra. Egyébként nálunk is hét bemutató van egy évben.

• Játszanak-e operettet?

Székely: – Mi szándéko­san lemondunk róla.

Zsámbéki: – Az operett ma a színházban a legkitapinthatóbban jelentkező igény, amit nem lehet meg­kerülni. Ezért mi műsorra tűzünk operetteket, de oly módon, hogy az előadások egy időben foglalkoznak ma­gával a kérdéssel, persziflázsszerűen.

– Zsámbéki Gábor igaz­gató rendező, Székely Gábor igazgató főrendező. Szeren­csésnek tartják-e ezt a for­mát?

Zsámbéki: – Ha külön van művészeti és úgyneve­zett menedzservezető, szer­vezetileg szükségszerűen konfliktusba kerülnek. Én az együttes elvet tartom jobbnak, annak ellenére, hogy mint rendező jól, mint igazgató rosszul érzem ma­gam.

Székely: – Én is ezt tar­tom hatékonyabbnak. Bár nehezebb feladat nem egy-egy előadásban, hanem egész színházban gondolkod­ni, mégis ez teszi inkább le­hetővé az összehangoltabb művészi munkát.

• Vidéken, közepes nagy­ságú városokban dolgoznak. Mennyire van lehetőségük céljaik elérésére?

Zsámbéki: – Mindkét vá­ros vezetői a legteljesebb mértékig támogatják elkép­zeléseinket, lehetővé teszik az önálló, független mun­kát.

Megszólal a második elő­adás kezdetét jelző csengő, beszélgetésünket be kell fe­jezni. Sok mindenre nem futotta az időből, amiről pedig szót kellett volna ej­teni. Hogy teljesebb legyen a kép, e helyütt álljon itt a két színház idei műsorterve. Szolnok: Brecht: Puntilla úr és szolgálja, Matti; Gorkij: A nap gyermekei; Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása; Füst Milán: Boldogtalanok; Goldoni: A bugrisok; Shakes­peare: Coriolanus; az évad utolsó előadása egy operett vagy a Kabaré című musical lesz. Kaposvár: Csehov: Iva­nov; Mágnás Miska (operett); Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő; Moliére: Képzelt beteg; Ivan Kusan: Galóca (komédia); Móricz: Rokonok (új adaptáció); végül: Sybill (operett). Mellet­tük gyermekdarabokat is be­mutatnak. Kaposvárott stúdió is működik, amit Szolnokon a közeljövőben terveznek be­indítani.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)