A sztárcsinálók (Rock Színház)

Tavaly az Evita előadásával mutatkozott be a közönség előtt az alakuló Rock Színház, az idén pedig Várkonyi Mátyás-Miklós Tibor Sztárcsinálók című művét vitte színre Győrött, Mis­kolcon, Debrecenben, Szegeden, Szombathelyen és természetesen Budapesten.

Az ókori Róma legvéresebb időszakához, Néró császárságához nyúlt vissza témáért Miklós Tibor szövegkönyvíró. A politikai mechanizmus működését, a hatalom és a nép viszonyát, a hit és a gyakorlat kérdéseit vizsgálja a parobolisztikus történetben. Erőszak, visszaélések, általános erkölcsi romlás, értékvesztés, a pénz uralma, a hatalom hajszolása, leplezetlen politikai mani­pulációk az „eszme" nevében: rideg, kegyetlen világ jelenik meg a Sztárcsinálók színpadán. „Az elvet kell formálni az új helyzethez mindig, így lesz a gondolat végül legyőzhetetlen fegyver" – énekli a legfontosabb tanulságot Pál apostol.

Határozott mondanivalót közvetít tehát a játék, ám a gondolat megvalósulásával már akadnak problémák. A szöveg nyelvezete szándékoltan hétköznapi, nyers, olykor durva – ehhez a világhoz nem illik a költészet. A zene igyekszik illusztrálni a helyzeteket, oldani és elő­készíteni a váltásokat, hiszen egyetlen szó nem hangzik el prózában. De Várkonyl Mátyás muzsikája egyfelől túl kellemes, másfelöl nem elég karakterisztikus: felhasználja – olykor ironikusan – a popzene különböző irányzatait, de sem témáiban, sem ritmikájában nem elég változatos, átütő.

Az előadás két részben, 30 jelenetben játszódik. Inkább a filmszerűség jellemzi, mint a drámai építkezés. Némi dramaturgiai munka még ráfért volna: a váltások sok esetben suták, a cselekvés hiányát gyakran váltott mikrofonozású énekkel próbálják ellensúlyozni. A szín­padkép szükségszerűen egyszerű, de a fényeffektusokkal, showelemekkel élhettek volna bát­rabban, gazdagabban is. Valójában a koreográfia teremti meg az előadás egynemű közegét: az ének mellett a mozgás játssza a legnagyobb szerepet, az viszi a történetet. Hagyományos értelemben vett színészi játékra itt nincs lehetőség, táncolni és énekelni kell tudni elsősorban, s ebben a népes szereplőgárdából különösen Szolnoki Tibor, Harmath Albert. Kováts Kriszta, Makrai Pál és Eszményi Viktória jeleskedett. Nem minden közreműködő énekelt jól, de az énekstílus egységes volt, s ez nagyon lényeges.

A hetvenes évek elején néhány nagy sikerű, sajátos formanyelvű zenés játék (rockopera) – Hair, Jesus Christ Superstar, Evita stb. – nem annyira tartalmában, mint inkább jellegében, stílusában, kifejezésmódjában kötődött elsősorban a fiatalsághoz. Ehhez a sorhoz csatlakozik a Sztárcsinálók is, tudatosan vállalva a nagy előzmények hatását.

(Ifjúsági Magazin, 1981)