A Vadnők Miskolcon (George Gershwin)

 

REVÜ. A fogalmat jó­szerivel csak látványos, csillogó-villogó, szemet kápráztató tévé­showkból ismerhetjük. A sztár lesé­tál a flitterektől ragyogó lépcsősoron, s elénekli vi­lágszerte kedvelt dalát, mi­közben excentrikus ruhába bújtatott táncosok lendüle­tes mozgással adják hozzá a körítést.

Teljes üzemben a szórakoztatóipar mammutgépezete: a néző ámul és kábul, mert olyat lát, amire a hétköznapi életben nincs példa. Épp ez a cél: mesevilágba vinni az uta­zót, kiszakítani polgári éle­tének gondjaiból, színes ködbe vonni agyát, hogy felejtsen, és öntudatlanul merüljön el a vágyott, de elérhetetlenül valószerűt­len csillogásban.

A revüt Amerikában ta­lálták fel, s ott fejlesztet­ték tökélyre is. A Broadway neonfényektől vibráló színházaiban évtizedek ke­mény próbáin edzett agy­trösztök varázsolják elő az újabb és újabb csodákat, amiknek egyetlen céljuk van: biztosítani a kassza­sikert. A revü valójában a zenés színház egyik válfa­ja: cselekménye úgyszól­ván semmi, s az sem érde­kes; a hangsúly a zenén, a táncon, a látványon van. A káprázaton. Tévedés len­ne azonban azt hinni, hogy az eszmei vagy esztétikai szempontból nem minősít­hető revüdarabok nem hordoznak értékeket. Ezt az értéket a tökéletes, profi kivitelezés adja, az a má­sodpercre kiszámított ha­tásmecha­nizmus, amely lendületével, energiáival, formáival magával ragad­ja, elismerésre készteti a nézőt.

Európában, s közelebbről ezen a tájon a zenés szín­ház másfajta típusa hono­sodott meg. A népszínmű­vek és az operettek szin­tén mesevilágba viszik kö­zönségüket, de itt a cselek­mény fontosabb. a prózai és énekes részek jobban egyensúlyban vannak egy­mással. Az operett zenéjé­nek bölcsője a klasszikus bécsi muzsika, a maga funkcionális harmónia­rendjével, szerkezetével – csak éppen a cél, a könnyed szórakoztatás, változ­tatja meg e zene jellegét, s oldja a szigorú kötöttsé­geket valamiféle joviális, békülékeny irányba.

NEM VÉLETLEN, hogy az operetthez Európában, a revühöz, a musicalhez Amerikában értenek job­ban. Ha sok is a hasonló­ság e típusok között, a kü­lönbség legalább annyi. Hogy mást ne mondjunk: az operettek zenéje érzel­mes vagy humoros, nagy áriákkal, duettekkel, kiál­lásokkal; míg a musical zenéje sodróbb, természe­tesebb, keményebb, ritmu­sosabb. S aki az operettek­hez szokott, nehezen fogja érteni a musical, a revü kí­vánalmait. Ezért is óva­kod­nak a magyar színhá­zak az amerikai típusú ze­nés darabokhoz nyúlni; kö­zönségsikert elérnek azzal is, amihez jobban értenek. Az operettel. Még akkor is, ha az igények lassan valami mást, korszerűbbet és igazabbat akarnának.

Mindez egy miskolci előadás láttán fogalmazó­dott meg bennem. George Gershwin darabja, a Vad­nők január eleje óta fut telt házakkal, ami azt je­lenti, hogy a közönség kí­vánja a zenés színházat. De sajnos, arra is példa az előadás, hogy minden igyekezet ellenére sok idő­nek kell még eltelni ah­hoz, hogy a magyar szín­házak érezzék, s mesteri fokon műveljék ezt a stí­lust.

Pedig szó nem érheti a ház elejét; az előadás min­den pillanatán érződik, hogy nagyfokú összpontosí­tás, kedv és akarat mun­kál benne, s a magyaror­szági ősbemutató vállalása is egyértelműen elismerést érdemel. Nagy apparátus vesz részt a darabban: szí­nészek, énekesek, táncosok, szimfonikus zenekar, s a rendező is megtett min­dent, ami tőle tellett – már debreceni munkáin érződött, hogy Hegyi Ár­pád Jutocsa képes nagyobb tömeget mozgatni a színpa­don, de mégis, az erő­feszítések nem érik el a kívánt hatást, a közönség csendesen unatkozva szem­léli végig a három felvo­nást.

Oka ennek az is, hogy a darab nem tartozik Gersh­win sikerültebb művei kö­zé; cselekménye csacska, érdektelen, sláger is igazá­ban véve csak egy van benne, az I got Rhythm. De még inkább oka, hogy a lendületes, precíz kivitele­zés egy ponton nem képes túllépni: megmarad precíz­nek és lendületesnek úgy, hogy mindvégig érződik a kiszámítottság, a beállítás, a tervezettség gondja. Nem tudja tehát azt a látszatot kelteni, hogy negyven láb és kar a világ legtermésze­tesebb módján mozdul egy irányba, hogy a váltások, díszletmozgások, színészi alakítások a könnyedség, természetesség és elegancia révén feledtessék a befek­tetett munka izzadságsza­gát, magyarul: hogy profi­nak tűnjenek. Hogy tökéle­tesen működő hatásme­chaniz­mus­sal lökjék to­vább és tovább a néző fi­gyelmét, gyújtsák fel fan­táziáját.

EBBEN A MŰFAJBAN nem elég, ha valami kor­rektül van megcsinálva. Ezt a zenét másképpen kell játszani a zenekarnak, a táncosoknak másként kell mozogniuk, a színészeknek énekelniük. Ez nem ope­rett, hogy itt áriázni lehet. Szinkópált ritmus, gyors váltások, iróniába oltott ér­zelgősség; valahogy így képzeljük el a Vadnők elő­adását ott, ahol született. Csettint a kéz, sodor a ze­ne, a ritmus, a látvány – s csak a végén ocsúdik fel az ember. Nyilván sejtették ezt a Miskolci Nemzeti Színházban is; csak hát év­tizedek hagyományait nem lehet megváltoztatni egyet­len bemutatóval.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)