A Vadnők Miskolcon (George Gershwin)
REVÜ. A fogalmat jószerivel csak látványos, csillogó-villogó, szemet kápráztató tévéshowkból ismerhetjük. A sztár lesétál a flitterektől ragyogó lépcsősoron, s elénekli világszerte kedvelt dalát, miközben excentrikus ruhába bújtatott táncosok lendületes mozgással adják hozzá a körítést.
Teljes üzemben a szórakoztatóipar mammutgépezete: a néző ámul és kábul, mert olyat lát, amire a hétköznapi életben nincs példa. Épp ez a cél: mesevilágba vinni az utazót, kiszakítani polgári életének gondjaiból, színes ködbe vonni agyát, hogy felejtsen, és öntudatlanul merüljön el a vágyott, de elérhetetlenül valószerűtlen csillogásban.
A revüt Amerikában találták fel, s ott fejlesztették tökélyre is. A Broadway neonfényektől vibráló színházaiban évtizedek kemény próbáin edzett agytrösztök varázsolják elő az újabb és újabb csodákat, amiknek egyetlen céljuk van: biztosítani a kasszasikert. A revü valójában a zenés színház egyik válfaja: cselekménye úgyszólván semmi, s az sem érdekes; a hangsúly a zenén, a táncon, a látványon van. A káprázaton. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az eszmei vagy esztétikai szempontból nem minősíthető revüdarabok nem hordoznak értékeket. Ezt az értéket a tökéletes, profi kivitelezés adja, az a másodpercre kiszámított hatásmechanizmus, amely lendületével, energiáival, formáival magával ragadja, elismerésre készteti a nézőt.
Európában, s közelebbről ezen a tájon a zenés színház másfajta típusa honosodott meg. A népszínművek és az operettek szintén mesevilágba viszik közönségüket, de itt a cselekmény fontosabb. a prózai és énekes részek jobban egyensúlyban vannak egymással. Az operett zenéjének bölcsője a klasszikus bécsi muzsika, a maga funkcionális harmóniarendjével, szerkezetével – csak éppen a cél, a könnyed szórakoztatás, változtatja meg e zene jellegét, s oldja a szigorú kötöttségeket valamiféle joviális, békülékeny irányba.
NEM VÉLETLEN, hogy az operetthez Európában, a revühöz, a musicalhez Amerikában értenek jobban. Ha sok is a hasonlóság e típusok között, a különbség legalább annyi. Hogy mást ne mondjunk: az operettek zenéje érzelmes vagy humoros, nagy áriákkal, duettekkel, kiállásokkal; míg a musical zenéje sodróbb, természetesebb, keményebb, ritmusosabb. S aki az operettekhez szokott, nehezen fogja érteni a musical, a revü kívánalmait. Ezért is óvakodnak a magyar színházak az amerikai típusú zenés darabokhoz nyúlni; közönségsikert elérnek azzal is, amihez jobban értenek. Az operettel. Még akkor is, ha az igények lassan valami mást, korszerűbbet és igazabbat akarnának.
Mindez egy miskolci előadás láttán fogalmazódott meg bennem. George Gershwin darabja, a Vadnők január eleje óta fut telt házakkal, ami azt jelenti, hogy a közönség kívánja a zenés színházat. De sajnos, arra is példa az előadás, hogy minden igyekezet ellenére sok időnek kell még eltelni ahhoz, hogy a magyar színházak érezzék, s mesteri fokon műveljék ezt a stílust.
Pedig szó nem érheti a ház elejét; az előadás minden pillanatán érződik, hogy nagyfokú összpontosítás, kedv és akarat munkál benne, s a magyarországi ősbemutató vállalása is egyértelműen elismerést érdemel. Nagy apparátus vesz részt a darabban: színészek, énekesek, táncosok, szimfonikus zenekar, s a rendező is megtett mindent, ami tőle tellett – már debreceni munkáin érződött, hogy Hegyi Árpád Jutocsa képes nagyobb tömeget mozgatni a színpadon, de mégis, az erőfeszítések nem érik el a kívánt hatást, a közönség csendesen unatkozva szemléli végig a három felvonást.
Oka ennek az is, hogy a darab nem tartozik Gershwin sikerültebb művei közé; cselekménye csacska, érdektelen, sláger is igazában véve csak egy van benne, az I got Rhythm. De még inkább oka, hogy a lendületes, precíz kivitelezés egy ponton nem képes túllépni: megmarad precíznek és lendületesnek úgy, hogy mindvégig érződik a kiszámítottság, a beállítás, a tervezettség gondja. Nem tudja tehát azt a látszatot kelteni, hogy negyven láb és kar a világ legtermészetesebb módján mozdul egy irányba, hogy a váltások, díszletmozgások, színészi alakítások a könnyedség, természetesség és elegancia révén feledtessék a befektetett munka izzadságszagát, magyarul: hogy profinak tűnjenek. Hogy tökéletesen működő hatásmechanizmussal lökjék tovább és tovább a néző figyelmét, gyújtsák fel fantáziáját.
EBBEN A MŰFAJBAN nem elég, ha valami korrektül van megcsinálva. Ezt a zenét másképpen kell játszani a zenekarnak, a táncosoknak másként kell mozogniuk, a színészeknek énekelniük. Ez nem operett, hogy itt áriázni lehet. Szinkópált ritmus, gyors váltások, iróniába oltott érzelgősség; valahogy így képzeljük el a Vadnők előadását ott, ahol született. Csettint a kéz, sodor a zene, a ritmus, a látvány – s csak a végén ocsúdik fel az ember. Nyilván sejtették ezt a Miskolci Nemzeti Színházban is; csak hát évtizedek hagyományait nem lehet megváltoztatni egyetlen bemutatóval.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)