Amatőrök vagy dilettánsok? (Színjátszók megyei bemutatója)
Az amatőr színjátszó mozgalom hajdú-bihari helyzetéről lett volna hivatott képet adni az a megyei fórum, amit a Kölcsey Művelődési Központban rendeztek a napokban.
A bemutatók – azok számára, akiknek volt erejük és türelmük végignézni a 12 együttest – tanulságokkal szolgáltak, melyek közül néhányat most az olvasókkal is megosztunk.
Legfontosabbnak talán az tűnik, hogy ha ennyi csoportot és ilyen színvonalon képes kiállítani a megyéből a mozgalom, akkor bizony komoly gondok vannak az amatőr színjátszással. Hiányoztak – mert megszűntek olyan együttesek, amelyek e kedvtelés jogosultságát korábban hatásosabban igazolták, s egyenesen megdöbbentő, hogy a felsőoktatási intézményeket egyetlen csoport sem képviselte. S ha már az egyetemeken, főiskolákon – amelyek mindeddig a mozgalom bázisát alkották
Itt tart az amatőr színjátszás, mit várhatunk el másutt?
Hol vannak a rendezők?
A másik tanulság, hogy – a néhány kivételtől eltekintve – hiányoznak azok a felkészült, koncepciózus rendezők, akik a dilettantizmust a szó nemes értelmében vett amatőrizmussá tudták emelni. Nagyon örvendetes, hogy a nehézségek ellenére újból és újból létrejönnek amatőr színjátszó csoportok, amelyek közösségformáló, személyiségfejlesztő szerepe különösen az iskolákban fontos. Ám ha egy produkció közönség elé kerül, akkor már meg kell felelnie bizonyos szakmai és esztétikai kritériumoknak, mert különben milyen alapon igényli a közönség figyelmét? Nem arról van szó, mintha világmegváltó, a színjátszást forradalmasító újításokat várnánk mindenkitől, hiszen itt nem is ez a cél. Értelmes programokra, cselekvési lehetőségekre vágynak az emberek, s ezek a gyerekek és fiatalok is; de míg otthonában mindenki azzal szórakozik, amivel akar, pódiumon nincs helye a tehetségtelenségnek, a semmitmondó, öntetszelgő látszatnak.
S ha már a közönségnél tartunk, a harmadik tanulság. Ezt a bemutatót csak azok nézték meg, akik hivatalból vettek részt rajta, tehát a csoportok és a zsűri. Számukra nyilván hasznos volt, de ugyanakkor elgondolkoztató, hogy vajon milyen lehet a közönségbázisa ennek a mozgalomnak. Kik látják ezeket a hónapok fáradságos munkájával összekovácsolt produkciókat, hol másutt mutathatják be őket a csoportok? Az ünnepi alkalmakra készített műsorokon kívül milyen fogadtatásra számíthatnak a szórakoztatni, élményt adni kívánó összeállítások? Félő, olyan problémák ezek, amelyek a mozgalom – ha még annak lehet nevezni – jövőjét nem engedik túlságosan rózsaszínben látni.
És ezzel függ össze a negyedik tanulság, a színjátszók és a színjáték viszonyának ellentmondásossága. Kétségbeejtő volt látni, hogy a szép számmal meghívott gyerekcsoportok rendezői mennyire nem tudták a gyerekek testi és lelki sajátosságaihoz, élményköréhez – életéhez – igazítani a választott összeállításokat, pontosabban mennyire nem tudták a gyerekek sajátjává, belső ügyévé tenni a produkciókat. De az idősebbekkel sem jártunk jobban: a „Vers, eredj, légy osztályharcos!" felszólítást sem hallottuk még soha ilyen rezzenéstelen faarccal tolmácsolni, mint itt az egyik munkáscsoporttól. Ennél már az a mesterkélt, ám valahogy mégis megejtő színészkedés is jobb volt, ami a gyermekcsoportok játékát – játék helyett áthatotta.
Kevés kivétel
Mindenesetre ezek a jelenségek kiáltóan felhívták a figyelmet arra, hogy az amatőr színjátszásnak csak akkor van értelme s eredménye, ha a csoportok tagjainak köze van a műsorra tűzött produkcióhoz, ha általa önmagukból, saját lényükből is kifejezhetnek valamit. A legsikerültebb rendezés volt erre a példa: a Tóth Árpád Gimnázium irodalmi színpada Karinthy Frigyes Tanár úr kérem! című novellafüzérét mutatta be fergeteges energiával, önálló formanyelvvel, humorral, vidámsággal, játékossággal. Igen, ilyennek kell lennie valahogy a diákszínjátszásnak, ahogyan Szegi László rendező csinálja!
S ha már a nevek említésénél tartunk, még: három csoportról kell szót ejtenünk. A Debreceni színjátszó stúdió Pinczés István rendezésében Örkény István Egyperces novelláit, egy szerkesztett gyermekműsort és egy rövid komédiát mutatott be. Az Egypercesekben inkább az amatőröknél meglepően kidolgozott színészi alakítások (Kiss Péter, Tóth Edit, Orosz László stb.) s nem annyira a rendezői lelemények kötötték le figyelmünket; ebből a szempontból összefogottabb, dinamikusabb volt a gyermekműsor.
Az Unió munkásszínpad Tóth Dénes vezetésével már törzsgárdistája a mozgalomnak. Most egy rekviemet mutatott be Bem emlékére. A mozgásra épített szimbolikus játék ünnepi alkalomra készült, s olyankor nyilván másként hat. Most csak az lett nyilvánvaló, hogy az Uniótól láttunk már sokkal jobb előadást is. Ennek az a legnagyobb baja, hogy túl általános jelképei többféle – a rendezői szándékkal éppen ellentétes – értelmezésre is lehetőséget adnak; szinte mindenki azt láthat bele, amit akar. A nemes forradalmi pátosz persze azért átsüt rajta.
A másik nagy múltú csoport, az Alföldszínpad szabályos színházi előadást – egy kétrészes, kétórás gyermekdarabot mutatott be szabályos díszletekkel, jelmezekkel és alakításokkal. Mivel erről külön méltatás jelenik meg, itt nem foglalkozunk vele bővebben. Csak annyit: ez volt a szemle legnagyobb szabású vállalkozása.
Most valamiféle áthidaló, felemelő lezárásnak kellene következnie végezetül, de sajnos a látottak nem adnak erre biztatást. Néhány gondolatot, benyomást fogalmaztunk meg az amatőr színjátszók megyei bemutatójáról – talán kissé szigorúan, de reméljük, nem igazságtalanul.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)